2017. november 22., szerda, Cecília napja
Vélemény
A cikk emailben történő elküldéséhez kattintson ide, vagy másolja le és küldje el ezt a linket: http://magyaridok.hu/velemeny/veres-megtorlassal-hatalomba-2397781/

Véres megtorlással a hatalomba

A forradalom legbecstelenebb árulója a szovjet fegyverekkel uralomra jutott Kádár János

1956. november 4-én újabb szovjet katonai támadás érte Budapestet, amely előkészítette a Moszkva által támogatott Kádár-kormány hatalomra jutását. A megtorlás nem perekkel vagy jogszabályok alkotásával kezdődött, hanem a szovjet katonaság helyszíni, mindenféle ítélet nélküli kivégzései jelentették az első hullámot. A megtorlás bosszúból is fakadt, hiszen nem tekinthetünk el attól, hogy a szovjet hivatásos tisztek némelyikének nem fűződtek kellemes emlékei az 1944–45-ös esztendő budapesti harcaihoz.

Ezt erősítette az a szovjet ideológia is, amely szerint ismét „fasiszták” ellen kellett küzdeniük a magyar főváros utcáin. Ám arra nem számítottak, hogy néhányan túlélik a szovjetek által elkövetett gyilkossági kísérletet. A helyszíni kivégzések túlélője és tanúja Lucza Béla, akit Corvin közi szabadságharcosként fogtak el 1956. november 5-én. Egy bérház emeleti lakásában lefegyverezték, majd fejbe lőtték. Az életétől nem, de a szeme világától megfosztották.

Iván Alekszandrovics Szerov, a KGB elnöke szintén Magyarországon tevékenykedett, és többször is beszámolt Nyikita Szergejevics Hruscsovnak, az SZKP KB főtitkárának a hadműveletről és a politikai helyzetről. 1956. november 13-án arról küldött jelentést, hogy 4056 főt letartóztattak és 767 főt Csop állomásra szállítottak. Arra azonban nem számítottak, hogy a Szovjetunióba hurcolt magyar fiataloknak a vonatból kidobált üzenetei eljutottak a magyar lakossághoz is. A történtek miatt Kádár János és Münnich Ferenc 1956. november 14-én maguk is tiltakoztak. Nem annyira a fiatalok sorsa érdekelte őket, hanem mindaz, amit ez az egész okozott. Mind belföldön, mind külföldön tovább rontotta az új vezetés ­amúgy is rossz megítélését.

Az internálásokat foganatosító szovjetek ezt is hasonló alapossággal végezték, mint a második világháború utáni magyar foglyok ügyét. Gyermekeket és nőket is elhurcoltak. Egy 1956. november 15-én a szovjet belügyminiszternek írt jelentésben arról számoltak be, hogy több, 14 és 17 év közötti magyar kamasz is a Szovjetunióba került, ezért „feltételezhető, hogy a letartóztatások egy része nem volt megalapozott”.

A megtorlások korai szakaszában ismét előtérbe kerültek a jogi megoldások. Miért kellett ehhez folyamodni Kádárnak? Maga jelentette ki 1956. november 16-án az MSZMP Ideiglenes Intézőbizottsága előtt, hogy „ha nem leszünk kíméletlenek, elsodornak bennünket”. Nem véletlenül, ugyanezen a napon titokban találkozott Leányfalun a szovjet tanácsadókkal, valójában ellenőreivel, akikkel megbeszélték Nagy Imre és közvetlen munkatársai megbüntetésének szükségességét, valamint megállapították, hogy az 1956. október 23-tól kirobbant forradalom a kezdetektől „fasiszta lázadás” volt.

Ez fontos volt a Szovjetunió számára, hiszen több, a moszkvai kommunistáktól független vagy kevésbé függő kommunista párt az 1956. október 23-án éjfél körül elindított szovjet fegyveres beavatkozást elítélte. Joszif Broz Tito 1956. november 11-i pulai beszédében is kárhoztatta az események eszkalációjáért az első katonai akciót Budapesten. A Brit Kommunista Pártban is vitatták az első szovjet fegyveres cselekmények jogosságát. Szigorúan véve a szovjet álláspontot, kezdetben Kádár János is ellenforradalmárnak számított az 1956. október 23. és november 1. közötti tevékenységéért.

Nem véletlen, hogy Angyal István, a Tűzoltó utcai felkelőcsoport parancsnoka, akit törvénysértő perben 1958. december 1-jén kivégeztek, a forradalom legnagyobb árulójának nevezte Kádárt. Érthetetlen volt Szilágyi József számára is Kádár átállása. Nagy Imre titkárságának vezetője Nagy Imre és társai perében folyamatosan Kádár Jánost emlegette, s minden együttműködést megtagadott a bírósággal. Hiszen ha ők bűnösök voltak, akkor az új kormányfő is az volt. A kellemetlenkedő Szilágyi ügyét ezért elkülönítették, majd a törvénysértő eljárás után, 1958. április 24-én kivégezték őt.

Még el sem érkeztünk a forradalom átminősítésétől ellenforradalommá (1956. december 5.), amikor 1956. november 26-án Kádár már azt fejtegette a csepeli kombinátban tartott pártaktívagyűlésen, hogy a letartóztatásokat nem fogják abbahagyni, sőt amennyiben szükséges, akkor még szigorúbbak lesznek. Majd ennél is tovább ment, amikor kifejtette, hogy az engedmények politikájának vége. „Nem lehetünk puhák, nem lehetünk engedékenyek, mivel az ellenforradalmat nem lehet megbénítani, megállítani engedmények segítségével – ezt a receptet egyszer már kipróbáltuk.”

Mivel Kádár csak szavakkal nem tudta megszerezni a valódi hatalmat, elfogadta és támogatta a szovjet elvtársak javaslatát. A jogi eljárások a katonai bíróságokon meghozott statáriális ítéletekkel kezdődtek, majd 1957 tavaszától a népbíróságokon olyan ügyeket is újratárgyalhattak, amelyekben már jogerős ítéleteket hoztak.

Eközben 1956. november 4. után elkezdték megszervezni a karhatalmat, amelynek a gerincét a volt Államvédelmi Hatóság állománya alkotta. Okkal állíthatjuk, hogy a Rákosi-rendszer legsötétebb időszakát követő módszerekkel igyekeztek megtörni a forradalom vívmányaihoz ragaszkodó társadalom gerincét, miközben bosszút is álltak a forró őszön történtekért. Mindezzel párhuzamosan 1956 decemberében sortüzekkel válaszoltak a még mindig ellenálló, demonstráló tömeg követeléseire, és így törték meg a munkástanácsok mellett szimpatizálók akaratát is.

1956. november 4. után fokozatosan megvizsgálták az egykori közigazgatásban tevékenykedő elvtársak tevékenységét. Aki elgyengült a forradalom alatt, és esetleg támogatta is a felkelőket, az nem számíthatott sok jóra, mint ahogy Kádár személyes bosszújának részét képezte, hogy Farkas Mihály és fia, Farkas Vladimir is börtönbe került, mint a Rákosi-rendszer bűnbakjai, holott maga Kádár is kiszolgálója, sőt egyik megbecsült tagja volt annak a rendszernek, amely őt magát is 1951 és 1954 között börtönbe juttatta.

Bár Kádár is egykor törvénysértő per után került lakat alá, ez a tapasztalat mégsem jelentette azt, hogy megingott volna attól, amit tennie kellett. 1956-ban megszerezte a hatalmat, és annak megerősítése és megtartása ártatlan áldozatokat követelt. Mi állította meg a megtorlást? 1985. szeptember 25-én találkozott Mihail Szergejevics Gorbacsovval. Akkor Gorbacsovnak a következőképpen summázta az eseményeket. „Kb. 280 emberre szabtak ki halálos ítéletet a törvény értelmében. A bíróságok munkájába a párt nem avatkozott bele, de amikor a halálos ítéletek száma elérte az ellenforradalmi eseményekben ártatlanul elhunytak számát, arra kértem az elvtársakat, hogy álljanak le.”

A Time Magazine-ban 1986. augusztus 11-én John Moody publikált egy Kádárral készült interjút. A magyar pártvezető kifejtette, hogy arra a legbüszkébb, amit 1956-ban az országért tett. Azt állította, hogy nem érdekelte a hatalom, csak odakerült a posztra. Igyekezett palástolni nyugaton mindazt, amiért komoly felelősség terhelte. Ám a hazugságtól sem rettent meg. 1986-ban a következőket nyilatkozta a The New York Times publicistájának, Elie Abelnek: „Mi statáriumot is csináltunk. De olyan alapeligazítást adtunk, hogy a bíróság csak bizonyított tények alapján vonhat felelősségre bárkit.”

A nyugati sajtónak fogalma sem volt a megtorlás valódi méreteiről. Az angolszász propaganda nem volt tisztában azzal, hogy az általuk „nemzeti kommunistának” tartott főtitkár a felelős azért, hogy 1963 végéig több mint huszonhatezer embert ítéltek el az 1956-os forradalom és szabadságharcban való részvételért, és közülük igazolhatóan kétszázhuszonkilenc főt kivégeztek.

Ameddig nyugaton Kádár János jobbnak tűnt, mint Rákosi Mátyás, s addig, ameddig hittek abban, hogy nála csak rosszabb jöhet Magyarországon, 1963 után legfeljebb csak az 1956-os forradalom évfordulóján emlékeztek meg sajtócikkben a vasfüggöny nyugati oldalán a megtorlásról. S ameddig az áldozatok rokonai és a börtönből szabadulók megszenvedték az élet minden területén a forradalom bélyegét, addig az ötvenhatosok számára érthetetlen módon a társadalom megelégedett a viszonylagos jólét áldásaival.

A 1970-es, 1980-as évek gazdasági nehéz­ségei fokozatosan megteremtették a kommunista vezetés belső és külső ellenzékét, aminek köszönhetően ismét megfogalmazódtak kérdések arról a politikailag irányított megtorlásról, amely a magyar történelem legszégyenletesebb fejezetei közé tartozik.
A szerző a Veritas Történetkutató Intézet tudományos munkatársa

Hirdetés

Kiemelt

Kövér László: a jövő évi választás az európai politikára is hatással lesz

Jelenleg egy olyan átalakítás zajlik Európában, ahol az államok, a nemzeti kultúrák eltörlése, valamint egy identitás nélküli tömeg kialakítása a vél – mondta Kövér László.

Poszt-trauma

Dollármilliókat áldozott a legénység kiképzésére Soros György

Szemináriumok, tanfolyamok, közvélemény-formálás.

Árulkodó kép Kennedyről

Örökkévalóság fekete keretben.

Nemcsak trollkodik, manipulál is a Momentum

Az új SZDSZ és a kocsmai stílus.

Ujhelyi nagyon meglepődhetett a kérdésére kapott válaszon

A legilletékesebbekhez fordult.

Hirdetés

Szívesen olvasna hasonló cikkeket? Csatlakozzon Facebook-csoportunkhoz!