Bár egy darabig úgy tűnt, izgalmas politikai ősz elé nézünk, egyelőre inkább szánalmasnak nevezhető. Unalmas, mint egy többedrangú akciófilm, amelyben a főhősnek nincs méltó ellenfele. Vagy mint a sportoló élete, akinek hosszú évekig nem akad igazi kihívója.
Egy kifordított Egri csillagok: Dobó kapitány ötvenezer emberrel védi a várat, az ostromlók pedig legfeljebb kétezren vannak. Meglehetősen béna regénytéma, még kabarénak is gyöngécske, hiába is erőlködne Nagy Bandó András, a darabíró. Ebből még a rendezőlángelme Schilling sem tudna kihozni semmit, még akkor sem, ha egykori bonvivánját, Gulyás Mártont invitálja meg a főszerepbe.
Ennek a szánalmas kabarénak mégis van egy irritáló eleme. Az, hogy az ellenzék nem veszi figyelembe a nép akaratát, amely idestova több mint egy évtizede a jelenlegi kormánypártokkal ért egyet. Holott az ellenzék feladata egy demokráciában a kormány munkájának éber felügyelete, bírálata és alternatívák fölkínálása, a nép akaratára figyelve.
Ha a következő választásnál a szavazók úgy érzik, elégedettek a kormány munkájával és nem tartják jogosnak a kritikát, a hosszabbításra szavaznak. Viszont ha a bírálatokat jogosnak és a fölkínált alternatívákat jobbnak tartják, akkor kormányt váltanak. Ez ennyire egyszerű. De az aknamunka, a hatalom övön aluli módszerekkel való megkaparintása nem tartozik az ellenzék munkaköri leírásába. Márpedig itt 2010 óta ez történik: destruktív aknamunka, nem pedig konstruktív bírálat és egy jobb lehetőség fölmutatása.
Az ellenzék szembemegy a nép akaratával, azzal az akarattal, amely népszavazásokon fejezte ki, kiket akar az ország élén látni, vagy kiket akar vagy nem akar az országba befogadni. Voltak népszavazások, voltak és vannak közvélemény-kutatások, ezek merőben az ellenkezőjét mutatják annak, amit az ellenzék akar.
A kortárs ellenzék ugyanis nem a magyar népet képviseli, hanem másokat. A nyugati liberális politikai erők, a migránsok, a szexuális kisebbségek, a polkorrektség fanatikus aktivistái, a szélsőséges feministák, az ateisták, a globalisták szócsöveivé váltak ‒ bárkinek, akitől a magyar többség idegenkedik, akitől félti biztonságát, életmódját, anyagi javait, kultúráját.
Kik is voltak azok, akik hasonlóképpen idegenekkel szövetkeztek, hogy megkaparinthassák a hatalmat, amely legitim módon ‒ azaz népszavazás útján ‒ nem sikerült volna nekik? Igen, bizony: a bolsevikok, a kommunisták. A Kun Bélák, Rákosi Mátyások, Kádár Jánosok, akik idegen segítséggel, illegitim módszerekkel, a többség akarata ellenére kerültek hatalomra. És bizony, óvatos duhajoknak kell lennünk mindazokkal szemben, akik a kormányváltásnak más módját pedzegetik, mint a demokratikus népszavazás, mert a politikai gerillaakciók elkövetésére hajlamos figurák általában nem a nemzet jótevő államférfijaiként vonultak be a történelembe, ellenben igen gyakran diktátorként és pszichopata tömeggyilkosként.
Aki nem tudja meggyőzni a saját népét a saját igazáról és másokhoz folyamodik, hogy hatalomra segítsék, mindközönségesen hazaáruló. A többségnek egyszerűen hányingere van azoktól, akik egyfolytában a Nyugatnak sivalkodnak és segítségért esedeznek.
A labancokat mindig is megvetés övezte. Azokat, akik egykoron Bécsbe, aztán Moszkvába, közbe-közbe Washingtonba, jelenleg leginkább Brüsszelbe rohannak patrónusokat keresni. Külföldről várják a megváltót. Nemhogy egy amerikai elnökre vagy egy később csúfosan megbukott elnökjelöltre, de még egy ideiglenes amerikai követségi ügyvivőre is képesek voltak úgy tekinteni, mint egy messiásra. (Közben az ügyvivőt ‒ természetesen Goodfriendről van szó ‒ inkább a magyar lányok érdekelték, állítólag be is csajozott, vissza is rendelték zavaros ügyei miatt, azaz „családi okokból”.)
Belföldi tehetetlenségükben külföldről várják a megoldást. Képtelenek megérteni, hogy a kormányt csak azok buktathatják meg, akik megválasztották: a magyar szavazók. És ahhoz, hogy ne a jelenlegi kormánypártokra voksoljanak, hanem rájuk, azt kell bebizonyítaniuk, hogy ők a jobbak. Csakhogy azokat, akik idegen patrónusok talpát nyalják, megvetni szokták, nem pedig megszavazni.
Egyre többet hallunk olyan „szakirodalomról”, amely a rendszerváltás fondorlatos metódusairól értekezik. A napokban például Szrgya Popovics, egy ilyen típusú könyv szerzője járt nálunk. Tehát, kérem szépen, megvannak a módszerek, elérhetők bárki számára, akárcsak egy szakácskönyv vagy egy fogyókúra leírása. Bárki, aki ügyesen tudja gyakorlatba ültetni a rendszerdöntő cseleket, hatalomra kerülhet. Tetszik érteni? Nem rátermettség, tudás, tapasztalat, karizma, hitelesség és jó program szükséges, amellyel meggyőzzük a szavazókat, á, dehogy: azt kell tudni, hogyan lehet olyannyira provokálni azt a szerencsétlen rendőrt, hogy épp akkor bántalmazzon minket, amikor ránk néz a kamera, és aztán telesivalkodhassuk a világot az áldozat szerepében.
Ezeknek a hasznos könyveknek természetesen vannak előfutárai. Idéznék egy hajdani „kultúrcsemegéből”: „Azon bennszülöttek tevékenységéhez, akik párt-, állami és gazdasági funkciókat viselnek, olyan feltételeket kell kialakítani, hogy azok alkalmazottaik szemében kompromittálják őket, és lehetetlenné tegyék visszatérésüket eredeti környezetükbe.” Külön fölhívnám a figyelmet a bennszülött szó diszkrét bájára. A nyájas passzus a leigázás alapelveit taglaló, 1947-es KGB-dokumentumból származik, amelyet a varsói bolsevik sejt számára dolgoztak ki. Ez a pompás szellemi örökség köszönt vissza ránk a rendszerváltó szakirodalomból és az ellenzék habitusából.
Szó sincs már itt liberalizmusról, hiszen a liberalizmus egyik legfontosabb vívmánya az ártatlanság vélelme volt. Az autoriter rendszerekben, gondoljunk az inkvizícióra no meg persze a kommunizmusra, a vádlottat bűnösnek tekintették mindaddig, amíg ártatlanságát be nem bizonyította. De egy elvhű liberális nem tolvajoz le senkit, amíg jogerős bírósági ítélet nem bizonyítja a lopás, a korrupció tényét. Nincs itt már liberális: ez a nettó bolsevizmus retorikája, ami a legócskább, KGB-s szakirodalomból merítkezik. A kommunizmus stratégiája az emberi irigységre és gyűlölködésre építkezik, ezért is tűnik kiirthatatlannak ez a sötét ideológia.
Szerencsére a magyarországi sejtek tevékenysége sorozatosan nevetséges kudarcba fullad. Itt van például a legutóbbi eset. Már egy ideje lázas izgalommal várták az Európai Parlament költségvetési ellenőrző bizottsága delegációjának érkezését, és a kezüket dörzsölték, hogy most aztán lesz nemulass, lehull a lepel a felcsúti kisvasútról, amely a nagykorrupció sínjein közlekedik, és ez milyen hasznos is a választások előtt néhány hónappal.
A kisvasút ügyének felfújása persze azért is szükséges volt számukra, hogy eltereljék a figyelmet a küldöttség egy másik céljáról, a 4-es metró vizsgálatáról, mert ugye abban ők nyakig sárosak. Ezért kellett a kisvasút mögé rejteni a metrót, csak hát elég nehéz egy 167 milliárdos korrupciós tételnek meghúzódnia egy 600 milliós befektetés mögött.
Volt minden, mi szem-szájnak ingere, olyan médiahisztéria közepette vonult ki a bizottság Felcsútra, mintha legalábbis a transzszibériai expressz érkezett volna meg a Fejér megyei falucskába. A sejtek már szinte látták kitörni az Orbánt kisvasutastul elsöprő forradalmat, amelyet a nyilvánvalóan politikai elfogultsággal érkező bizottság robbant ki. Csakhogy olyasvalami történt, amire sem a bizottság, sem a sejtek nem számítottak: semmi egyebet nem láttak, csak egy kisvasutat, ami olyan, amilyen egy kisvasút szokott lenni. Van és működik. Ennyike.
A túllihegett előjátéknak banális és kínos, aktus nélküli vége lett. Ingrid Grässle, a delegáció vezetőjének sajtótájékoztatója legalább olyan vérizgalmas volt, mint egy orrszőrvágó használati útmutatója, minden bizonnyal roppant cikinek érezte, hogy felültek a kisvonat körüli nagy sivalkodásnak, és a pokolba kívánta azokat, akik megvezették. Az ellenzék pedig azóta is csalódottan méltatlankodik, hogy a delegáció nem neki hitt, hanem a szemének.
Nehéz, szomorú idők jönnek. No nem az országnak, hanem a jobboldali sajtónak. Hozzászoktunk, hogy a magyar politikai élet izgalmas. Nemrégiben még azt hittük, a választások közeledtével egyre jobban fölpörögnek az események, és nem győzünk majd válogatni a bombasztikusnál bombasztikusabb témákban.
Ehhez képest az ellenzék egy kisvasúton döcög oda-vissza egy 5,7 kilométeres távon, és a KGB szellemi örökségén alapuló szemfényvesztő maszlagokat biflázza. Unalom lengi be a szerkesztőséget vagy a dolgozószobánkat. Egyre többet ásítozunk. A szavazók is belealszanak.