2018. január 16., kedd, Gusztáv napja
Vélemény
A cikk emailben történő elküldéséhez kattintson ide, vagy másolja le és küldje el ezt a linket: http://magyaridok.hu/velemeny/varjuk-az-oevet-2624614/

Várjuk az óévet

A fenséges tűz csiholója elment nyugdíjba. Nyomában aprócska robbantgatók jöttek, egyebet sem, mint hiteket dúlni, s elcsodálkoztak erősen, hogy káromkodásból épül új katedrális.
Az utolsó, a legutolsó emberi bátorság őrizni a régit. Foggal, körömmel, vagyis hát „populizmussal”, mit a populus meg nem ért, de érez. „Nem hallottátok Dózsa György hírét?” Dehogynem. Csak azt hallottátok. Pedig Bakócz Tamásra és Werbőczyre kellett volna figyelnetek.

Jön az új év. Várjuk a régit. Soha nem vártuk ennyire, hogy a régi itt maradjon. Folytatódjon. A legcsodálatosabb, legbátrabb, legszükségesebb forradalom: megőrizni mindent, mi ó, mi régi, mi elmúlásra ítélt, szembeszállni a „fejlődés” apostolaival, kik nem mások, mint az apokalipszis lovasai.

„Ami van, széthull darabokra”: ezt a rettenetes mondatot kell körülülnünk, ez a mondat a mi tábortüzünk, amelynek fényénél látszik, hogy tényleg. Széthullik minden a „fejlődés” apostolainak nyomában, verik szét, dühvel, haraggal, az értelmetlenség, a végtelen ostobaság magabiztosságával az életet, a hagyományt, a múltat, a családot, a nemzetet, a hazát, Európát és a világot, a férfit és a nőt, összekennek mindent „modernséggel”, „haladással”, a populus már rá sem ismer az őt körülvevő világra, a nagymamák még egyszer, utoljára üvegbe zárják a nyarat, majd egy nagy sóhajtással meghalnak, a populus pedig érzi, nincsen jól ez így, de szólni sem mer, mert az apokalipszis lovasainál van a világ legrettenetesebb fegyvere, a „közösségi média” ítélete.

És minden valóságshow, hogy lehetetlen legyen köszönőviszonyba kerülni a valósággal. Ezek az igazi álombakók. S minden új a rettenet maga.

„Szeretsz kérdeztem a lánytól s vártam hogy mondjon valamit amitől ketté hasadnak a falak az emeleti erkélyen állt alig értem fel a melléig sokáig vártam az eredményre de hogy semmi különösebb nem történt vörös úszódresszbe öltöztem és kimentem a tengerre.”

Kassák volt az utolsó, legutolsó befogadható modernség, lásd itt, fent, a 71 című számozott verset. S ha veszed a fáradságot, és kiteszed az írásjeleket, ha központozod a szöveget, megkacagtat a csodálatos önirónia, az első csalódás elnevethetősége.

Olyan jó lenne megélni végre, ismét, hogy semmi különösebb nem történik. Ülni tovább a tábortűznél, és megérteni végre a maga teljességében a talányos kijelentést, amely szerint megpróbálja az Úr azokat, akiket szeret.

Hát bennünket megpróbált, de igazán. Az utolsó nagy háború után a fal másik oldalán soha nem látott jólét köszöntött be, ezen az oldalán pedig négy évtizednyi szürkeség és iszony. Ebből lett odaát a lótuszevők nyálfolyató idiotizmusa és az önfenntartási ösztön halála, itt pedig az önfenntartási ösztön túlélése.

Mi vagyunk a szegénylegények, legkisebb fiúk, mi megyünk fel az égig érő fa tetejére, saját combunk húsából kanyarítva a griffmadárnak, míg odaát a más combjának húsából fal a modernség, bár a legmodernebb egyetemek irodalom tanszékein Shakespeare is betiltatik, meg túlságosan véres és szörnyű, amit ír.

„Safe-space” az új jelszó arrafelé, a légüres tér, hol nyugodtan lehet hülye végre minden gender, várva a kipusztulást. Ide húzódott vissza Európa, a mi vadabb tájainkra, s ha Szerb Antal marslakója most jönne közénk, kérve, mutassuk meg neki Európát, már „csak” Varsóba, Pozsonyba, Kassára, Prágába, Budapestre, Egerbe, Zágrábba, Dalmáciába, Belgrádba, Erdélybe, a Baltikumba, és igen, Szentpétervárra vihetnénk őt Európát nézni. És Szatmárba, hogy el ne felejtsem. Még Psyché és Ungvárnémeti Tóth László mondhatna őneki fontos dolgokat.

A többi néma csend. Csak ülünk a tábortüzünk körül, és hallgatjuk távolról a poeta doctus intelmét: „jöhet / a vak kacaj ápolt növényeinkre; majd / a fehér-csuhás vezeklő, a tél; te csak / maradj a tavaly őre! s ha a jövevény / lenézve így szól: »Én vagyok az Új!« – feleld: / »A Régi jobb volt«”.

Várjuk az óévet. Nehogy megérkezzen jövőre az új. Nehogy áttörjenek az apokalipszis lovasai.

Kiemelt

De kinek kell egy bohóc?

Magyarország első újcirkusztársulata mozgásszínházi eszközökkel és az előadók személyiségét karakterré formálva túllép a hagyományos cirkuszszámokon.

Poszt-trauma

Megfeszítették a vásárhelyi plébánost

Farkasbőrbe bújt bárány férkőzött a hívek közé.

A hülyeségnek úgy tűnik, nincs határa

Magyarországnak szerencsére kerítéssel védett.

Aczél Endre ezúttal Balczó Andrásba rúgott bele

Szabadnépes stílus.

Jöhet a 45 millió ukrán!

A „demokratikus” baloldalt a tények továbbra sem zavarják.

Hirdetés

Szívesen olvasna hasonló cikkeket? Csatlakozzon Facebook-csoportunkhoz!