A 2010-es választás utáni válságkezelés és nagy átstrukturálási lépések után napjainkban új szakasz kezdődött a magyar gazdaságpolitikában. Ennek feltétele az elmúlt bő fél évtized stabilizációja volt, így a gazdaságpolitika alakítói ma már a jövőre koncentrálhatnak. A magyar gazdaság legfőbb mutatói – a költségvetési hiány, az államadósság, az infláció, a munkanélküliség, a külső egyensúly – megfelelő, nemzetközileg is elfogadott szinteket, értékeket mutat, de a lakosságot és a pénzintézeteket is megrendítő devizaadósság problémájának kezelése is megtörtént.
A következő időszakban az Európai Unió tagjaként, de a világot átszövő globalizáció miatt is rendkívüli kockázatokkal, veszélyekkel kell szembesülnünk. Ha csak az európai példákat nézzük, s elfeledkezünk például a kínai vagy amerikai gazdasági kockázatok begyűrűzésének esetleges elementáris következményeiről, akkor is borús képpel találkozhatunk. Stagnáló európai gazdaságok, növekvő eladósodottság, a válságkezelés eszköztárának (a költségvetési eszközök után a monetáris eszközöknek) a kimerülése, tartalékainak megszűnése mellett elég, ha a görög, olasz, esetleg a belga vagy a francia válsághelyzetekre gondolunk. Mit lehet akkor tenni Magyarországon azért, hogy válságellenállóbb s egyszerre fejlődőképesebb legyen a hazai gazdaság?
Az uniós támogatások gyors felhasználása ad ugyan egy erős startpozíciót, ami párhuzamba állítható mondjuk, egy százméteres síkfutás világbajnoki döntőjében futott jó 20-30 méteres indulással, gyorsulási szakasszal, de vajon mitől lesz majd jó vagy kiváló az utazósebességünk, azaz – a százméteres távot számítva – a gyorsulást követő, 25-90 méteres szakaszon elért tempónk? Nyilván ha jól ki tudjuk használni az adottságainkat, s leépítjük azokat az akadályokat, rosszul beidegződött technikákat és mozdulatokat, amelyek gátolják a teljesítményt. Milyen akadályok, problémák vannak a magyar gazdasággal, amelyeket kiküszöbölni, orvosolni kell? Például a gyenge versenyképességünk, az alacsony hozzáadott értékeket produkáló iparunk, az alapvetően a nyersanyagok előállítására fókuszáló mezőgazdaságunk, a jelentős szürkegazdaságunk (amely az elmaradó adóbevételeken kívül súlyos versenytorzulást is keletkeztet), a multicégek mellett működő, azokhoz szervesen és érdemben nem kapcsolódó kis- és középvállalkozási szektorunk – hogy csak a legfontosabbakat említsük.
Az első nagy, átfogó, s számos említett ügyben érdemi előrelépést produkáló, a múlt év végén meghirdetett program a béreket és a társasági adózást érintette. Érthetetlen, hogy a jelentős adómérséklést s az állam visszaszorítását követelő közgazdászok és liberális értelmiségiek miért nem vették észre s üdvözölték az elmúlt évtizedek egyik legnagyobb adócsökkentési döntését! Különösen akkor furcsa ez, amikor ez a program a kívánalmaknak megfelelően hosszú távra tervezett, sok év alatt szisztematikusan építkező, lépésről lépésre haladó megoldást ígér, s mindezt ráadásul úgy, hogy megoldásait az érintett partnerek (munkaadók és munkavállalók) is üdvözölték, támogatták.
A csomag pozitív hatásaként egyszerre nőhetnek a bérek, különösen a legalacsonyabbak, minek hatására minőségibb, nagyobb hozzáadott értékre fókuszáló gondolkodás, illetve termelés felé tud lépni az ország. Magasabb kezdőnyugdíjakat fizethet a társadalombiztosítás, s összességében javulhat a versenyképesség, s a társasági adó csökkentése miatt nőhetnek a beruházások is. Meg lehet állni ezen az úton? A társasági adók területén a válasz egyértelműen: igen. Európai és világléptéken nézve is alacsony, vonzó adószintre állt át ezzel a lépéssel Magyarország. A bér- és bérterheknél a válasz viszont nem!
A vállalt hat év alatt a járulékterhek az idén várhatóan 5, utána pedig évente 2 százalékponttal mérséklődnek, s a bérterheket mutató adóék pedig a 48 százalékos szintről 40 százalék közelébe fog esni. A jelentős csökkenés dacára az unión belül az adóék tekintetében azonban még mindig az átlagnál rosszabb helyzetben leszünk. Különösen az a fájó, hogy a régiós versenytársaink (lengyelek, csehek, szlovákok, románok) vélhetően még így is kedvezőbb helyzetben lesznek, ezért jobb lesz a versenyképességük is. Miután a gazdasági növekedésünk magasnak számító szintje, s a kivetett különadók sem biztosítanak fedezetet nagyobb lépésekre, nagyobb csökkentésre, így el kell tehát gondolkodnunk azon, hogy milyen lehetőségeink vannak még ezen a téren.
A válasz egyértelműen a fiskalizáció bevetése. Ennek lényege, hogy a bérekre rakódó közterhek csökkentését úgy érhetjük el – miközben a társadalombiztosítási, azaz egészségügyi és nyugdíjfizetési kötelezettségeinket nem sértjük meg –, hogy a kieső tb-bevételeket a költségvetésből, vagyis egyéb adókból pótoljuk. Erre a lépésre a jelenleg ismert várható körülmények alapján a program 4-5 éves kifutása után lenne szükség. Ne feledjük azonban, hogy az jár jól a világban, aki képes hosszabb távon gondolkodni, stratégiát alkotni, s azt érvényre juttatni.
A fiskalizáció nem új ötlet. Nemcsak Nyugat-Európában, hanem hazánkban is alkalmaztuk már, még ha nem is kellően átgondolt, szisztematikus módon történt ez. Korábban sokszor előfordult, hogy a társadalombiztosítási rendszer deficitjét rendre a költségvetés pótolta ki, ami lényegében ugyancsak fiskalizációnak minősül. Nyugat-Európában pedig az angliai társadalombiztosításon belül az egészségügyi rendszer finanszírozása történik kizárólag költségvetésből: ott a bérekre egy fillér egészségügyi célú elvonás sem esik. A skandináv országokban szintén az egészségügyi rendszer esetében láthatunk példákat arra, hogy a forrásokat nem a bérekre kivetett járulékokból, hanem a költségvetésből fedezik. Költségvetési forrásokat Franciaországban is használtak a társadalombiztosítási rendszer finanszírozására.
Mindezek ismeretében fel kell tenni a kérdést, hogy elvileg miből kell a társadalombiztosítási rendszer kiadásait fedezni? S vajon miért fedezik a társadalombiztosítási rendszert sok országban az élőmunkára terhelt elvonásokból? A második kérdésre – s részben az elsőre is – a válasz egyszerű: döntően történeti okai vannak annak. A társadalombiztosítás ugyanis eredetileg magánbiztosítók által működtetett rendszer volt, amelyet aztán Németországban és Nagy-Britanniában kötelező jellegűvé tett az állam. A társadalombiztosítás magyar neve maga is félrevezető e tekintetben. Angolul ugyanis social securitynek nevezik, ezért azt inkább társadalmi biztonságnak és nem társadalombiztosításnak kellene fordítani.
Számos elemzés is készült az élőmunkát terhelő túlzottan magas elvonások káros hatásairól. Ezek Magyarországon különösen erősek, hiszen, ahogy azt már az előzőekben is leírtuk, európai összevetésben a bérekre eső adó- és járulékterhek (az adóék) hazánkban kiemelkedően magasak. Ugyancsak fontos megemlíteni, hogy az élőmunkát terhelő magas elvonások rombolják az üzleti morált és az adózási fegyelmet is. Tartósítják a szürkegazdaság magas arányát, valamint hozzájárulnak a képzett munkaerő elvándorlásához. Van azonban előnye is: a nyugdíjak esetében ugyanis logikus elvárás, hogy a nyugdíj legyen arányban a korábbi keresetekkel. Ezt a célt azonban el lehet érni más módon is.
A társadalombiztosítás egészének és különösen az egészségügyi rendszernek a finanszírozására vonatkozóan nincsen semmilyen kötelező közgazdaság-tudományi alapelv, amely előírná, hogy azokat csak a bérekre terhelt elvonásokból lehet fedezni. Éppen ezért elképzelhető az a megoldás, hogy az ellátásokat nemcsak az élőmunkára terhelt elvonásokból, hanem az adóbevételekből is lehetne finanszírozni. Tehát első körben semmiképp nem fedezetcseréről, hanem arról lenne szó, hogy az egészségügyben az eddig dominánsan egy forrásra alapozott megoldásról egy vegyes finanszírozású helyzetre állnánk át.
Természetesen a nyugdíjak esetében is lehetséges lenne hosszabb távon a fiskalizálás. Ott azonban szükséges lenne megtartani a mai nyugdíjszámítási módot annak érdekében, hogy a nyugdíjak arányosak legyenek az aktív években megkeresett bérekkel. Az egészségbiztosítás esetében viszont ilyen arányosításra nem kellene törekedni. Az egészségügyi ellátórendszer lényege ugyanis éppen az, hogy a bérektől függetlenül a lehetőségekhez képest magas szintű ellátást garantáljon mindenkinek. Akár dolgozik, akár munkanélküli, akár nyugdíjas az illető, mint ahogy normális esetben a közoktatás sem függ a szülők jövedelmétől. A fiskalizáció így nemcsak a versenyképességet növelné, hanem a nettó bérek növelésén keresztül visszafoghatná a munkaerő elvándorlását, fokozná a legális és adózott foglalkoztatási forma térnyerését, valamint segítség lenne a hálapénz elleni küzdelemben is. A fiskalizációnak ehát sok előnye van, a lehetőség pedig adott.
A szerzők közgazdászok, főiskolai, egyetemi oktatók