A jövőben valamelyik politológus minden bizonnyal egy rendkívül érdekes könyvet ír majd a jelenlegi magyar politikáról, különösen az ellenzéki pártok szerepéről. Még soha nem tapasztaltam a magyarhoz hasonló rendszert. Ez ugyanis tartalmaz két olyan alapvető tulajdonságot, amely szokatlan a nemzetközi gyakorlatban. Először is az ellenzéki pártok nem egy program megvalósításán dolgoznak, nem árasztják el jobbnál jobb ötletekkel a választókat, hanem egyszerűen a jelenlegi kormány leváltását látják az egyetlen megvalósítandó célnak. Az egyetlen mondanivalójuk, hogy a jelenlegi kormányt el kell mozdítani a helyéről. A második különlegesség az, hogy az ellenzéki pártokat nem igazán érdekli, mit akarnak a választók. A választók segítségére csak azért van szükségük, hogy leváltsák a jelenlegi kormányt. Hogy alternatívaként mit ajánlanak, az rendkívül ködös, ha egyáltalán látható.
Valamely, számomra egyelőre megfejthetetlen ok miatt a jelenlegi magyar kormány baloldali ellenzéke az október 23-i ünneplés apropóján hirdette meg legújabb összefogását. Persze szokás szerint nem mindegyik ellenzéki erő értett egyet a minden más ellenzéki erővel való összefogással, de azért több párt és pártocska ismét elérkezettnek tartotta az összefogás felvetését. A mai Magyarország ellenzéki filozófiáját városi legendák uralják, és általában ezekre az árnyékvárakra próbálnak összefogást szervezni Orbán Viktor kormányának megdöntése érdekében. „2014-ben csak a rezsicsökkentéssel nyertek.” „2018-ra csak a migránsokkal kampányolnak.” „Ha mozgósítjuk a népet, akkor a sok elégedetlen ember majd leváltja a kormányt”. Ezek és hasonló gondolatok lennének a kormányváltás mozgatói az ellenzék részéről.
Nem vagyok tisztában azzal, vajon a fenti megközelítés a rendszerváltás utáni politika messze legtehetségesebb irányítójának az alábecsülése vagy egyszerűen egy álomcsokor megjelenítése. Azt a tézist ugyanis még véletlenül sem hallottam, hogy a Fidesz–KDNP győzelmei azért következnek be, mert a választók többsége elégedett azzal az iránnyal, amelyet Orbán Viktor kormánya mutat az országnak. Pedig ezt a lehetőséget is érdemes lenne megfontolni.
A rendszerváltás óta léteznek komolyabb külföldi befektetések Magyarországon. 2005–2006 táján pénzügyi partnereink felmérték a negatív trendeket, amelyek arra az időre már evidenssé váltak az országban. Tíz kártékony irányt véltek felfedezni. A következmény a magyarországi befektetések leépítése lett 2006-ban. Tíz évvel később, 2016-ban a tíz makrogazdasági problémából az Orbán-kormány nyolcat vagy teljesen megoldott, vagy a megoldás felé vezető útra lépett. Két probléma még megoldásra vár, de ott is van előrelépés. Az óvodai változások bevezetése például egy rendkívül hasznos lépés a roma kisebbség integrálásának irányába. Jelentkezett viszont egy új gazdasági probléma, a hosszú távú munkaerőhiány, amely felsorakozott a másik két megoldandó feladat mellé harmadiknak. Ha jól értem, már ezen is elkezdtek dolgozni.
Amíg a baloldali ellenzék szavakban lázasan dolgozik az összefogáson, valójában annak kizárásán dolgozik. Ezalatt Szálasi Ferenc eszmeutódai egy nem kevésbé célravezető utat választottak a nihilbe. Nem vagyok tisztában az átlagos magyar szavazó véleményével azzal kapcsolatban, hogy egy hagyományos erkölcsi és családi értékeket hirdető párt korifeusainak erkölcsi fertőben való fetrengése mennyire jelentős a megítélésük kapcsán, de ez a szempont nem lehet jelentéktelen. Minden héten egy-egy újabb jobbikos politikusról derül ki, hogy elhagyta a feleségét, egy országút melletti bokorban tevékenykedik a barátnőjével, szoros kapcsolatot ápol külföldi hatalmakkal vagy éppen valami tisztességtelen viselkedéssel járatja le pártját.
Vannak olyan Jobbik-szavazók, akiket a párt rasszizmusa, antiszemitizmusa, homofóbiája, xenofóbiája és más, a polgári társadalom által elfogadhatatlan tulajdonsága nem zavar. De ezeket a választókat is zavarhatja az a következetlen és erkölcstelen magatartás, amely nevetségessé teszi a párt „keresztény” irányt hirdető platformját. S akkor még ott vannak azok a homályos külföldi kapcsolatok. Haza, erkölcs, család, egyház? Az előbbiekből legalább egyet illene méltó módon képviselni.
A Jobbik vezetői szeretnék, ha a pártot mint a Fidesz–KDNP jobboldali „hazafias” ellenzékét értékelné a társadalom. Ehhez képest a párt mindent megtesz annak érdekében, hogy magáról a lehető leghiteltelenebb képet nyújtsa szavazóinak. Erre nincs jobb példa, mint az a magatartás, amelyet a Vona Gábor vezette gyülekezet a kormány alkotmánymódosítási javaslatával szemben tanúsított. A Jobbik először támogatásáról biztosította a kormányt. Ezután, megszimatolva a letelepedési kötvény által nyújtott zsarolási potenciált, más útra lépett. A párt csak akkor lett volna hajlandó támogatni az alkotmánymódosítást, ha a kormány enged a kényszernek, és kivezette volna egyik pénzügyi eszközét, a letelepedési kötvényt.
Szóval a kormánynak kompromisszumot kell kötnie. Ezt a később hamisnak bizonyult feltételezést Orbán Viktor illegális bevándorlás elleni harcára alapozták. Természetesen az Orbán-kormány nem engedett ennek az eléggé meztelen zsarolásnak. Tettével a Jobbik tudott kellemetlenséget okozni az Orbán-kormánynak? Minden bizonnyal. Kellemetlenséget, amely nemcsak hogy különösebb jelentőséggel nem bír, de pár hét múlva feledésbe is merül. Csakhogy ezért a kormánynak okozott kellemetlenségért a Jobbik jóval nagyobb árat fizet, mint gondolná. A befektetés nagy, a hozam kicsi.
A Jobbik szavazótábora ugyanis minden kétséget kizáróan jóval bevándorlásellenesebb, mint akármely másik parlamenti párt támogatói. Ezek az emberek csakis árulásként élhetik meg a Jobbik rossz stratégiai döntését. Arról nem is beszélve, hogy a Jobbik pálfordulása kiváló alkalmat ad a jelenlegi kormánynak a Jobbikot szavahihetetlen, a hazával nem törődő, korrupt, erkölcstelenül politizáló amatőröknek beállítani. Nem teljesen érdemtelenül.
Ha a magyar politikai pártok valamit tanulhattak az Orbán-kormány vagy Donald Trump választási sikereiből, akkor az az, hogy markáns, a választókat érdeklő hiteles téma vagy ügy nélkül nem lehet választásokat nyerni.
Úgyszintén valószínűtlen a siker, ha nincs egy központi vezető személy, aki hitelesen tudja képviselni a párt álláspontját. A választók nagy része akár Magyarországon, akár az Egyesült Államokban a szó valódi értelmében konzervatív, és mielőtt cserére szánja el magát, elgondolkozik: vajon az új párt, az új irány, az új ember jobb és hasznosabb jövőt biztosít-e számára és családja számára, mint a jelenlegi? Ha a váltást sürgető fél nem tud erre a kérdésre megfelelő választ adni, akkor a választó minden bizonnyal marad a megszokottnál, mert tart attól, hogy az új út csak a nihilbe vezet. S ez az az út, amely a legkevésbé kívánatos a választó számára.
A szerző amerikai–magyar üzletember, ügyvéd