Bő másfél esztendővel ezelőtt mi, magyarok is szembesültünk a körülöttünk darázsfészekként felbolyduló világ egyik drámai válságával. Szembe kellett néznünk a törvényt és rendet nem ismerő illegális bevándorlók tömegével, és helyt kellett állnunk az Európai Unió határának megvédésében. Ugyanakkor míg a magyar társadalom szinte egyöntetűen, pártszimpátiától függetlenül állt ki a józan ész által diktált kormányzati cselekvés igaza mellett, addig tőlünk nyugatra drámai világszemlélettel szembesültünk az elitek részéről. A nyugati vezető elit, valamint a kelet-közép-európaiak elsöprő többsége és egyébiránt a nyugati átlagpolgárok egyre nagyobb része között is komoly törésvonal alakult ki a józan ész mentén. E törésvonal origójában a bevándorlás és a terrorizmus áll, a következmény pedig nem más, mint hogy egyre többen és többen bizonytalanodtak el a nyugati vezetők józanságát illetően.
Clint Eastwood amerikai színész-rendező (aki egyébiránt egy élő legenda) nemrég arról beszélt: „puhapöcs-generációban” élünk. Ha csak az elmúlt másfél év félresiklott elitpolitizálását vesszük alapul (a kötelező betelepítés kísérlete, a védelmi képesség megkésett ébredése, az identitásnélküliség egyre világosabb jelei, az elhúzódó gazdasági válság Dél-Európában), beláthatjuk: Eastwoodnak sajnos igaza van. Viszont arról is beszélt: szerinte a republikánusok elnökjelöltje, Donal Trump „ráérzett valamire, mert titokban mindenki kezd belefáradni a politikai korrektségbe”. Mi ezt Európában is megtapasztaltuk: az öreg kontinens átlagpolgára ugyancsak egyre inkább ráérez a változás fontosságára, a közvélemény mintha egyre jobban eltávolodna a bukott liberális korszellem dogmáitól.
Ha a következő másfél évet szemléljük, a nyugati világ három igen jelentős országában: az Amerikai Egyesült Államokban, Franciaországban és Németországban is választást fognak tartani. A magyar politika legendás alakja, gróf Bethlen István egykori kormányfő szavait áthallással idézve: a mi szempontunkból is kulcskérdés, hogy e nemzetek „merre állítják be a politika szekerének a rúdját”.
Tavaly nyár végén Amerikában – az elnökaspiránsi verseny éleződésével – Hillary Clinton átlagos támogatottsága 50 százalékos volt Trumppal szemben, míg utóbbi 40 százalékon állt. Kettejük akkor még csak lehetségesnek gondolt párharcát nézve volt, hogy 15 százalékpontos előnyt mértek a Soros György által is támogatott – Donald Trump oldaláról „hamiskártyásnak” nevezett – Hillary Clinton javára. Egy esztendő leforgása alatt, az előválasztások lezárulta után kettejük párharca teljesen kiegyenlítettnek mondható.
Az idei nyár végi felmérések átlaga alapján Clintonnal 45 százalék szimpatizál, míg Trump jelöltségét az amerikaiak 42 százaléka támogatja. Figyelembe véve az átlagos, 3,2 százalékos kutatási hibahatárt, a versengés tényleg döntetlennek tűnik, a végeredmény szempontjából a két jelölt között ingadozó államok fognak dönteni (a jelenlegi kutatások alapján ezek az államok az összes elnökválasztó elektor közel kétötödét adják). Mindenesetre tény, hogy magyar szemüvegen át nézve jelenleg Donald Trump képviseli hitelesebben a szükséges változásokat.
Franciaországban talán egyértelműbbnek tűnik a helyzet: egyes felmérések alapján a jelenlegi szocialista államfő, Francois Hollande hibahatáron belül verseng a harmadik helyért (tehát akár negyedik helyen is végezhetne) a szélsőbaloldal jelöltjével szemben.
Az elnökségért így a döntő második fordulóban a nemzeti radikális Marine Le Pen, valamint a jobbközép jelöltje (Nicolas Sarkozy vagy Alain Juppé) küzdhetne meg egymással. Az ország alaposan megérett a változásra: a baloldali kormányzás nem hozta meg a várt gazdasági és társadalmi megújulást, a közbiztonság romokban hever, a terrorizmus és az egyéb atrocitások (például az antiszemita bűncselekmények számának drámai növekedése) pedig már-már a mindennapok részeivé váltak.
Európa legerősebb gazdasága, Németország ugyancsak parlamenti választás és ezáltal kancellárkeresés előtt áll. Magyar szemszögből minden bizonnyal könnyűnek tűnne azt állítani, hogy Németország egy vaskancellárért kiált, aki úrrá tud lenni Európa válságain. A német néplélek is változott: a bevándorlási válság előtt a kormányzó konzervatív-kereszténydemokrata pártunió (CDU/CSU) támogatottsága bőven 40 százalék fölött volt, a nemzeti radikális Alternatíva Németországért (AfD) pedig 5 százalék alatti táborral bírt.
Mára a CDU/CSU támogatottsága tartósan 35 százalék körüli vagy jellemzően ez alatti, az AfD-t pedig nemritkán 15 százalékra, de jellemzően 10 százalék fölé mérik. Mindennek ellenére a helyzet mégsem egyértelmű: Angela Merkelnek a drámai népszerűségvesztés ellenére sincs magától értetődő alternatívája, ráadásul az AfD erősödése és parlamentbe kerülése stabilizálhatja pozícióit. Ez esetben ugyanis csökkenne egy szocialista-zöld-radikális baloldali hármas koalíció esélye, és növekedne a nagykoalíció fenntartásának vagy a zöldek/liberálisok kormányzásba való esetleges bevonásának lehetősége. Legalábbis Merkel kancellár nagy valószínűség szerint ezzel számol.
Kérdés viszont, az idő nem haladja-e meg ezeket a számításokat, mint történt az sok más esetben. Lehet ugyanis bármit gondolni Merkel kormányzásának eddigi mérlegéről, könnyen elképzelhető, hogy az elmúlt másfél év fogja rányomni a meglehetősen negatív történelmi bélyeget egész kancellárságára.
Márpedig van néhány tény, amely mellett nem lehet széttárt karokkal elmenni, ráadásul ha marad a változatlanság, e folyamatok eszkalálódnak. Ezek közé tartozik például, hogy nemrég a britek népszavazáson döntöttek az Európai Unióból való kilépésről, vagy az, hogy a dél-európai országok pénzügyi-gazdasági és társadalmi válsága nem oldódik, az unió pedig rendkívül megosztottá vált a bevándorlási vitában.
Miként az sem mellékes, hogy a nyugati elit leszerepelt a radikális iszlamista terrorizmus elleni harcban, a terror állandósult, a támadásokat és atrocitásokat már az elfogult média is egyre nehezebben tudja elhallgatni. És végül ahelyett, hogy a valóban fontos problémák megoldására fókuszálna a vezető elit, ezzel erősítve Európát, minden lépésükkel tovább gyengítik a közösség erejét. Utóbbira jó példa a rendkívül veszélyes és költséges kötelező betelepítés rákényszerítésének szándéka a tagállamokra.
Mindent egybevetve: ma a rend és törvényesség áll szemben a rendetlenséggel, bevándorlással és terrorizmussal; a bukott elitpolitizálás és vezetési válság a valóságalapú néppárti politizálással; a gazdasági és társadalmi kihívások a munkaalapú gondolkodással és felelősségvállalással. Mindhárom választás, az amerikai, francia és a német is e kulcstémák mentén fog lezajlani és végső soron eldőlni. Miként Európa, és így hazánk, Magyarország szempontjából is ezek a következő évek legfontosabb politikaformáló kérdései.
A szerző a Nézőpont Intézet ügyvezetője