Egy korábbi írásomat (Magyar Idők, Háborúban álló világnézetek, december 31.) azzal fejeztem be, hogy a mi népi-urbánus ellentétünk a 20-as, 30-as évekből már magában hordozta azokat a konfliktusokat, amelyek napjainkban immáron univerzális szinten jelentkeznek, gondolok itt a globális piac és a nemzetállamok, illetve a globalizmus és a demokrácia törésvonalaira. Az igazi kérdés akkor úgy fogalmazódott meg, hogy milyen módon lehet újra talpra állni, hogyan lehet felzárkózni a Nyugathoz, Európához úgy, hogy közben megőrizzük nemzeti identitásunkat és szuverenitásunkat?
A kérdésre népi és urbánus írók, értelmiségiek, közéleti szereplők próbáltak választ adni, főként a Válasz, illetve a Szép Szó című folyóirat hasábjain. Az egyik oldalon találjuk Illyés Gyulát, Németh Lászlót, Féja Gézát, Veres Pétert, a másik oldalon többek között Ignotust, Zsolt Bélát, Hatvani Dánielt, Fejtő Ferencet – és még lehetne folytatni a sort mindkét oldalon. Visszatekintve különösen érdekes, hogy a vita meghatározó személyiségei valójában egyetértettek mind az Európához tartozás, mind a polgári társadalom kiépítésének fontosságában, ám a hogyan s miként kérdéseiben alapvető és kibékíthetetlen világszemléleti különbség választotta el őket.
Megfigyelhető ez ma a liberális globalisták és a nemzeti értékrendet képviselők szembenállásában a nemzetközi porondon. De mik voltak a húszas-harmincas években a legfontosabb vitapontok? Négyet említek ezek közül.
Modernizáció
Az urbánus tábor tagjai abból indultak ki: amennyiben elfogadjuk a fejlett nyugat-európai országok gyakorlatát mintának, modellnek, s ha a modernizációs feladatnak az a lényege, hogy ezeket az országokat utolérjük vagy megközelítsük, akkor már adottak is a megoldási módozatok. Vagyis a nyugati intézményeket és gyakorlatokat kell egy az egyben átvennünk és alkalmaznunk. Ezzel szemben a népi tábor azt állította, hogy ha Európához kívánunk felzárkózni, ezt csak nemzeti sajátosságaink megőrzésével, továbbfejlesztésével tudjuk igazán sikeresen megtenni.
A mintaországok intézményeinek és gyakorlatának kritikátlan átvétele végső soron nem éri el a célját, mert egy egészen más környezetben a „mintaintézmények” sem tudják kifejteni áldásos hatásukat. Éppen ezért a logika itt fordított, mint az urbánusoknál: ahhoz, hogy sikeresen adaptálódjunk a fejlett országokhoz, nem a hazai gyakorlatot kell a minta szerint átalakítani, hanem a minta által kínált megoldásokat kell a hazai viszonyok közé „domesztikálni”. A népi tábor radikális tagjai e felzárkózási modellt – Németh László után – elnevezték harmadik útnak; ám a népi tábor mértékadó személyiségeinél ez korántsem jelentette a Nyugattól való elfordulás gondolatát.
Európa
Az urbánus tábor az Európához való felzárkózást, illetve csatlakozást úgy tekintette, mint univerzális, globális elveknek a megvalósulását. Úgy vélték, hogy Európába integrálódásunkkal az emberi szabadságjogok, a piacgazdaság, a demokrácia, a pluralizmus stb. egyetemes, kozmopolita elveit tesszük magunkévá mindennapjainkban. Ebből pedig az következik, hogy igen csekély tere marad az úgynevezett nemzeti identitás, a magyarságtudat kiélésének; de valójában erre nincs is szükség egy globalizálódó világban. E tábor radikálisai egyenesen visszahúzó erőnek, anakronisztikus törekvésnek tartják a nemzeti érzületet, a nemzeti szokásokhoz, intézményekhez stb. való feltétlen ragaszkodást.
A népiek viszont az Európához való csatlakozást, az integrálódást is csak a nemzeti identitás megőrzésével, sőt erősítésével tudják elképzelni. Úgy vélik, hogy egy ország csak úgy válhat érdekessé a fejlett világ számára, ha szellemi-kulturális értékeivel, maradandó hagyományaival együtt igyekszik megjelenni Európában. Számukra az európai fejlődés során kivajúdott nagy, nemes értékek, mint a demokrácia, a szabadságjogok, a pluralizmus stb., nem állnak ellentétben a nemzeti szolidaritás, a hazafiasság, a közösségiség értékeivel, sőt ezek egymás nélkül semmit sem érnek. A népiek éppen a nemzeti identitás megőrzése kapcsán beszélnek szívesen Közép-Európáról mint olyan régióról, amelynek a Nyugat és a Kelet között külön vonásai, sajátos fejlődési receptjei vannak, s ezek megőrzése-megtartása által lesz Közép-Európa integráns része Európának.
Polgárosodás
Az urbánusok a polgárosodást – mint a modernizáció legfontosabb részét – célszerűségi alapon ítélik meg. Azt állítják, hogy a legfontosabb szempont egy felzárkózó ország számára a tulajdon, a tőke mennyiségének, hatékonyságának növekedése, hiszen enélkül nincs semmiféle fejlődési lehetőség. Ez az alapszempont, s az már másodlagos, hogy a tulajdonszerző, tőkeképző, beruházó polgárság kikből, például milyen nációból vagy etnikumból áll, hazai vagy külföldi cégekből, multinacionális erőkből tevődik-e össze. A lényeg egy erős középosztály megteremtése, amelynek vállán nyugodhat a modernizáció. A polgár szerintük minden országban ugyanolyan, azaz kozmopolita, hiszen hasonló érdekek, a haszonszerzés érdekei alapján cselekszik.
A népiek ezzel szemben egyértelműen egy nemzeti polgárság kialakulása mellett voksolnak. Legyen az parasztpolgárosodás (makói „hagymások”) vagy „városi” polgárosodás, a cél feltétlenül az, hogy a modernizációt hordozó réteg nemzeti identitású legyen, kötődjön érzelmileg az országhoz, mert csak így van esély arra, hogy az általa felhalmozott tőkét bent tartja az országban, s itt kívánja hasznosítani a nemzeti közösség javára. A népiek egy csoportja ezt az elvet odáig vitte, hogy e folyamatban döntően a magyar származású polgárságnak kell elsőbbséget adni; az „idegen” etnikumok – így például a zsidóság – túlzott előtérbe kerülése nem kívánatos.
Embereszmény
Az urbánus tábor embereszménye a szabad, függetlenül cselekvő, autonóm individuum, aki mint racionális lény, elsősorban a saját érdekeit szem előtt tartva cselekszik a társadalomban. Az egyén, az individuum globális lény, hasonló jogok illetik meg a világ bármely részén (mármint az emberi és állampolgári jogok). A népi tábor ezzel szemben a nemzeti közösséget tartja elsőrendűnek, mert megítélése szerint az individuumok nem elszigetelten, hanem mindig egy nemzet keretei között válnak azzá, amik. Az emberi jogokat, az állampolgár jogait nem tagadják, viszont azt mondják, hogy kiélezett helyzetekben, amikor például a nemzet sorsáról van szó, az individuum érdekeit alá kell rendelni a magasabb egység, a nemzeti kollektívum érdekeinek.
A népiek és az urbánusok közötti ellentétek radikális jellegét döntően az magyarázta, hogy egyszerűen más volt a világlátásuk, más a világszemléletük. Az urbánusok, ha liberálisok, akkor kozmopoliták, ha szocialisták, akkor internacionalisták, míg a népieket a nemzeti beállítottság jellemzi a legmarkánsabban. Igazából tehát már pontosabb ezt a vitát globalisták és nemzetiek vitájának nevezni.
Sokáig úgy tűnt, hogy ez egy tipikusan magyar vita, tele szokásos szélsőséges indulattal, meg nem értéssel és gyűlölettel; mára azonban azt tapasztaljuk, hogy ami minket szabdalt évtizedeken át és a rendszerváltás után is, az immáron a világ nyugati típusú részén globális konfliktussá és totális szembenállássá változott. Elmondhatjuk, hogy ez a világnézeti szembenállás kegyetlen, keserű és nehezen feloldható. Magyarország jelen állás szerint úgy orvosolja a problémát, hogy a nemzeti oldalnak szavaztunk elsöprő többséggel bizalmat, s felhatalmaztuk arra, hogy demokratikus keretek között tegye azt, amit értékrendje diktál. Most Európa és Amerika jön.
A szerző politológus