A szeptember 5-én elfogadott új ukrán oktatási törvény nyomán kirobbant vita továbbra sem csillapodik: Ukrajna nem hajlandó módosítani a súlyosan diszkriminatív jogszabály 7. cikkelyét, és az azt bíráló országokat azzal vádolja, hogy lépésükkel az orosz érdekeket szolgálják.
Különösen ez a helyzet Magyarország esetében, mivel a magyar kormány a kezdetektől fogva határozottan és keményen lép fel a kárpátaljai magyarság anyanyelvű oktatásának megvédése érdekében. Ennek keretében számos nemzetközi szervezethez (EBESZ, ET) fordult, valamint felhívta az Európai Unió figyelmét is a tarthatatlan helyzetre.
Ezeket az erőfeszítéseket több esetben is siker koronázta. Így a közelmúltban a Keleti partnerség brüsszeli csúcstalálkozójának zárónyilatkozatába és az EU–Ukrajna társulási megállapodásba is bekerült, hogy a kisebbségek szerzett jogait nem lehet szűkíteni. Ezzel párhuzamosan a magyar kormány megvétózott egy decemberi, külügyminiszteri szintű NATO–Ukrajna tanácsülést. Nemrég pedig a Velencei Bizottság kritizálta számos ponton az ukrán jogszabályt, elismerve, hogy jogosak a szomszédos országok bírálatai.
A testület állásfoglalását a kárpátaljai magyar szervezetek és Magyarország is összességében véve üdvözölte. Ugyanakkor a hazai sajtó csak érintőlegesen foglalkozott az ukrán állásponttal, és egyáltalán nem vizsgálta annak hátterét.
Álláspontom szerint viszont ez kulcsfontosságú, mivel a jelenlegi helyzetet figyelembe véve hosszú távú diplomáciai küzdelemre kell felkészülni, amelyhez elengedhetetlen az ellenoldal motivációjának pontos ismerete.
A kijevi kormányzat ugyanis szemlátomást manipulál, hárít, és a nyelvpolitikai céljait igyekszik olyan csomagolásban tálalni, amelyet a gyanútlan nemzetközi szervezetek könnyen elfogadhatnak, például hogy az oktatási reform csak a nemzeti kisebbségeket sújtó diszkriminációt akarja kiküszöbölni.
Sajnos ez számos ponton tetten érhető a Velencei Bizottság állásfoglalásában is. Azonban a testület által nyilvánosságra hozott dokumentumok (a már említett állásfoglalás, valamint az oktatási minisztérium elküldött álláspontja) lerántják a leplet Ukrajna valódi tervéről, a nyelvi homogenizációról.
Egyrészt a jelenleg még fennálló helyzetet afféle kegyelmi állapotnak, gesztusnak tekintik, amelyet a nemzeti kisebbségek, különösen az orosz ajkúak az elmúlt évek során eljátszottak. Az ukrán oktatási minisztérium egyenesen azt állítja, hogy a kisebbségek eddig „többletjogokkal” rendelkeztek, és éppen itt az ideje, hogy az alkotmányos normák ténylegesen érvényesüljenek (ami egyébként az érintettek érdeke is). Mindezt az elmúlt évszázadok oroszosításához, az orosz agresszióhoz, valamint a kisebbségek gyenge államnyelv-ismeretéhez köti.
Előbbiek kapcsán azt az elképesztő érvet hozza fel, hogy Ukrajnának gyakorlatilag joga van visszaukránosítani a korábban eloroszosodott keleti és déli területeket, mivel az orosz nyelven oktató iskolák diákjainak létszáma mind a mai napig meghaladja a közösség tényleges létszámát. Másrészt a nemzetbiztonság érdeke is ezt szolgálja.
Ez a logika elfogadhatatlan, mivel alapvetően az érintettekre, és nem az államra tartozik, hogy a szülők milyen iskolát választanak gyermeküknek. Az állam népszerűsítheti a saját politikáját, de a választás jogát nem veheti el. Ráadásul az iskolák száma messze elmarad az orosz ajkúak tényleges arányától: a több mint 16 ezer iskola közül csak 582 orosz, míg egy friss felmérés szerint az ország lakosságának 31 százaléka az oroszt használja a mindennapok során (az ukrán nyelvet kizárólagosan 47 százalék).
A nemzetbiztonságra hivatkozva történő jogfosztás pedig éppen ellentétes hatást válthat ki: azok is a központi kormányzat ellen fordulnak, akik eddig csendben voltak. Kijev, úgy látszik, továbbra sem tanul: az ukrán válság egyik oka éppen a Majdan nyomán hatalomra került erők erőszakos ukránosító politikájában keresendő.
A fentiek látszólag nem érintik a kárpátaljai magyarságot, de ha jobban belegondolunk, akkor mindezek komoly veszélyt jelentenek rájuk nézve is. Ugyanis egyes szélsőjobboldali lapok, esetenként már kormánypárti politikusok is „magyar származású ukránokról” beszélnek, és innen már csak egy lépés kimondani azt, hogy ők tulajdonképpen az elmúlt évszázadok magyarosításának áldozatai.
Továbbá az ukrán sajtóban egyre inkább teret nyer az a feltételezés, hogy Magyarország Kárpátalja leszakítására törekszik. Ennek legkézenfekvőbb bizonyítékát a magyar kormány által nyújtott támogatásokban látják.
Mindez őrültségnek tűnhet Budapestről nézve, de a helyiek egyre inkább érzik az ilyen típusú uszítás „áldásait”. A közelmúltban ukrán nacionalisták vonultak fel Beregszászon, akciójuk során többek között letépték a magyar zászlót is.
Az esetről értesülő ukrán kormányfő pedig ahelyett, hogy egyértelműen elítélte volna a nyilvánvaló jogsértést, a kárpátaljai helyzet „felmérésével” bízta meg helyettesét.
Nemzetközi szervezetek előtt azonban döntően nem ezekre, hanem a kisebbségek gyenge államnyelvtudását igazolni látszó, külső független tesztelésre hivatkoznak, amit szerintük csak az oktatás ukránosításával lehet kiküszöbölni. Azonban ez az érv több szempontból sem állja meg a helyét.
Egyrészt ez nem a nyelvtudást, hanem a lexikális tudást és a fogalmazási készséget méri. Másrészt ha mégis elfogadnánk a fentieket, akkor mivel magyarázható az a tény, hogy rengeteg ukrán iskolában is magas a nem teljesítők aránya? Erre jó példát szolgáltat az ukrán tannyelvű felsőbükki középiskola, ahol az érintettek több mint 50 százaléka megbukott a teszten.
Az ukrán oktatási minisztérium továbbá attól sem riad vissza, hogy álláspontja igazolása érdekében konkrét adatokat is meghamisítson: az általuk közölt 75 százalékkal szemben a beregszászi iskolák bukási aránya 33,88 százalék volt, ami messze nem kirívó.
Végezetül a Velencei Bizottság által nyilvánosságra hozott dokumentumokból az is kiderül, hogy az Ukrajnával kötött 1991-es alapszerződés gyakorlatilag fabatkát sem ér: az ukrán kormányzat azt a kezdetektől fogva lakmuszpapírként kezelte. Ennek kapcsán elegendő arra utalni, hogy a dokumentum magyar változata az anyanyelv tanulásához való jogot és az anyanyelven tanulás jogát is rögzíti, míg az ukrán változatban ez „vagy” kötőszóval szerepel.
Ez pedig azt jelenti, hogy a mindenkori jogalkotó szándékától függnek a kisebbségek. Sajnos a későbbiek pont ezt támasztják alá: hasonló megfogalmazással él az alkotmány szövege, valamint Ukrajna a nemzetközi kötelezettségvállalások tekintetében (nyelvi charta, keretegyezmény) is igyekezett mindig a minimumra „törekedni”.
Mindezek fényében egyáltalán nem kell meglepődnünk azon, hogy a kijevi politikai elit sajátosan értelmezi a testület állásfoglalását, és nem hajlandó érdemi kompromisszumokra. Továbbra is hangulatkeltéssel, az orosz érdekek képviseletével vádolják a magyar kormányt, miközben mindent megtesznek, hogy látszólagos engedményekkel elhallgattassák a kisebbségeket és a jogvédő szervezeteket.
Az oktatási tárca nemrég közzétett javaslata ugyanis ismét indokolatlan megkülönböztetést alkalmaz a nemzeti kisebbségekkel szemben, hiszen csak a krími tatárok számára biztosítaná az anyanyelvű oktatást középfokon, míg a többiek esetében fokozatosan egyre több tárgynál kellene áttérni az ukrán nyelvű képzésre.
Az orosz tanulóknak még erre sem lenne joguk: számukra a jogalkotó szerint nincs szükség anyanyelvi középiskolákra (súlyosan megsértve ezzel a Velencei Bizottság állásfoglalását). A felsőoktatás kérdését pedig meg sem említi a javaslat. Jelenleg úgy néz ki, hogy Ukrajna csak arra hajlandó, hogy az átmeneti időszakot meghosszabbítsa.
A magyar kormány csak egyetlen választ adhat az ilyen fokú jogsértésre: folytatja a szomszédos ország eurointegrációs törekvéseinek blokkolását, és minél több csatornán keresztül hívja fel a figyelmet a diszkriminatív jogszabályra, amíg az ukrán kormány nem változtat a magatartásán.
Egyesek szerint ez kontraproduktív lehet, aminek a levét a kárpátaljai magyarság ihatja meg. Ezzel szemben úgy vélem, hogy a szép szavak ideje lejárt. Ukrajna láthatóan csak az erőből ért, képtelen Magyarország eddigi segítségét értékelni.
Vajon sikeres lehet az ilyen politika? Szerintem igen: a marosvásárhelyi katolikus líceum esete erre jó példát szolgáltat.
A szerző a Kisebbségi Jogvédő Intézet munkatársa, uniós szakjogász