Az április 24-i osztrák elnökválasztás első fordulója a szokásosnál is jobban ráirányította a figyelmet nyugati szomszédunkra. A második világháborút követően 13. alkalommal választottak államfőt. Azok, akik a 6,4 millió választásra jogosult állampolgár közül részt vettek az első fordulóban, úgy döntöttek, hogy új politikai időszámítást vezetnek be, és véget vetnek a két nagy párt, a szociáldemokrata párt (SPÖ) és a Néppárt (ÖVP) nagykoalíciótól nagykoalícióig tartó kormányzásának. A választók olyan politikusokat juttattak a második fordulóba, akik nem a nagykoalíciós pártok jelöltjei.
Ez a döntés messzemenő következményekkel jár, mivel 1945 után a második osztrák köztársaság hetven évéből mintegy ötven éven át a nagykoalíció volt hatalmon, ahogy ma is, jelezve, hogy ami másutt rendkívüli, Ausztriában normális. Ezt a megoldást a társadalom nagy része támogatta, és ez idáig a köztársasági elnökök választása során hol az SPÖ, hol az ÖVP jelöltjei bizonyították, hogy képesek a választók több mint háromnegyedét maguk mögé állítani. Most ez a szám a néppárti Andreas Khol és a szociáldemokrata Rudolf Hundstorfer esetében a szavazatok valamivel több, mint egyötödére zsugorodott. A közvélemény-kutatások által csak második befutónak jelzett Szabadságpárti Norbert Hofer (FPÖ) a szavazatok 35,1 míg az abszolút favoritnak tartott független, de valójában egykori pártjának, a zöldek támogatását élvező Alexander van der Bellen a szavazatoknak csak 21,3 százalékát szerezte meg. A közvélemény-kutató intézetek fej fej melletti küzdelmet jósoltak, ám az előrejelzésükkel ellentétben a Szabadságpárt jelöltje csaknem 14 százalékos előnnyel végzett az első helyen. Az eredmények mögött két meghatározó tendencia fedezhető fel. Az egyik a menekültválságban Nyugat-Európa egészében átrendező politikai tér, amelyben a jobboldali populista pártok újrapozicionálják magukat, és a politikai spektrum közepe irányában tájékozódnak. A másik az Ausztriára különösen jellemző nagykoalíciós politikai gyakorlattól való elfordulás és annak növekvő elutasítása.
A „proporcdemokrácia” alkonya
Nem vitás, hogy a nagykoalícióban részt vevő néppártok társadalmi térvesztésének bizonyítására a koronát a 2018. évi parlamenti választások tehetik fel. Ám már az államfőválasztás első fordulója is bizonyítékul szolgál egy olyan politikai alternatíva megerősödéséről, amely azzal a megmerevedett és elkényelmesedett „proporcdemokráciával” szemben bontott zászlót, amelyben a két nagy párt egyfajta hatalmi kartellként egymás között arányosan osztotta el az állami hivatalokat és posztokat. Egy olyan úgynevezett „proporcdemokrácia” alakult ki, amelyben a két nagy párt közötti különbségek eltűntek, kettőjük viszonyát nem a pártok közötti verseny és többségi döntés, mint inkább a tárgyalásos alku, valamint kompromisszum és a hatalomelosztást meghatározó arányosítási rendszer szabályozza.
A háromosztatú osztrák politikai rendszerben a politikai „lágereknek” és ezzel a nagykoalíció tömbjének eróziója nem most, az államfőválasztás első fordulójában mutatkozott meg először. Már az 1999 évi parlamenti választáskor a Jörg Haider vezette és második legerősebb néppárttá vált Szabadságpárt sikere sem volt megmagyarázható a protestszavazatok nélkül, amelyek kifejezést adtak a merev és a politikai opciókat leszűkítő nagykoalíciós politikával szembeni tiltakozásnak.
A néppártok térvesztése a 2015-ös tartományi választásokon még inkább szembetűnő volt. A bécsi városi tanács képviselő-testületeinek megválasztásakor az SPÖ ugyan szavazatveszteségek és a Zöldek kölcsönszavazatainak árán megőrizte hatalmát, ám a Szabadságpárt ötszázalékos szavazatnyereségével a „vörös Bécsben” átlépte a harmincszázalékos küszöböt, és olyan hagyományos munkáskerületeket is meghódított, mint Simmering és Floridsdorf. A munkások az államfőválasztás első fordulójában is jobbra szavaztak: 72 százalékuk a Szabadságpártra, 12 százalékuk a szociáldemokratákra. Az FPÖ mélyen behatolt az osztrák társadalomba, és legnagyobb „munkáspártként” az SPÖ helyére lépett.
2015-ben a szociáldemokraták Burgenlandban veszítették el abszolút többségüket, és koalíciós partnerként a Szabadságpárttal léptek szövetségre. Ez annál is inkább feltűnő volt, mert 1986-ban Haider pártbeli hatalomra jutását követően Franz Vranitzky szociáldemokrata kancellár a „kékekkel”, azaz az FPÖ-vel szemben meghirdette a „demokratikus kirekesztés” politikáját, ám ezzel a tabuval a burgenlandi szocialisták szakítottak. 2015-ben a Szabadságpárt Stájerországban is növelte – pontosabban megduplázta – szavazatait. A szociáldemokratákhoz hasonlóan a felső-ausztriai tartományi voksolások után a Néppártnak sem volt más választása, mint az FPÖ-vel történő kormányszövetség. A párt szavazatveszteségeire utalva a néppárti miniszterelnök úgy nyilatkozott, hogy pártja az országos menekültpolitika és nem a tartományi politika miatt veszített szavazatokat. Később Werner Faymann szociáldemokrata kancellár hiába hajtott végre 180 fokos fordulatot a menekültpolitikában, mindez túl gyorsan és váratlanul történt, a választók ezt nem tartották hitelesnek, ezért nem is honorálták, míg az FPÖ magatartásában a bevándorlásellenes és Európa-kritikus hozzáállás kezdettől fogva töretlenül érvényesülő irányvonal volt.
A Szabadságpárt a politikai térképen
A Szabadságpárt a nagykoalíciós politika alternatívája, de egyben a szociáldemokrata és néppárti, azaz a „piros és fekete lágerek” dezintegrációjának haszonélvezője. A párt történetét és az osztrák viszonyokat jellemzi, hogy az FPÖ-ben a háború után néhány egykori náci is karriert csinálhatott, ami azonban a Kreisky-korszakban nem akadályozta meg a szociáldemokratákat abban, hogy kisebbségi kormányukat az FPÖ kívülről támogassa, és számos, bizonyíthatóan náci múltú minisztert hívjanak a kormányba. A párt a korábbi német-nemzeti, pángermán politikai tábor gyűjtőhelye volt. A párt elnökét, Heinz Christian Strachét és Norbert Hofert gyakran mutatják az egykori pángermán diákegyesületek kellékeivel, ám ez ma már nem több, mint politikai folklór.
A mai FPÖ a jobb-bal séma szerint a politikai spektrum jobboldalán van, azonban szélsőségesnek nem nevezhető, programjában elfogadja a demokratikus rendszer alapvető feltételeit, hangsúlyozza a nemzeti érdekek fontosságát, ugyanakkor bírálja az Európai Uniót, és a bevándorlás ellen foglal állást. Az Európai Parlamentben Marine Le Pen Front Nationaljával, a belga Vlaams Belang-gal, a holland Szabadságpárttal és az olasz Lega Norddal működik együtt. Ezeket a pártokat gyakran jobboldali populistának nevezik, ami az FPÖ esetében tévesnek ugyan nem, de teljesen igaznak sem nevezhető. A párt választási eredményei azt mutatják, hogy jelszavai elérik a társadalmat, sőt a párt sikerei azt bizonyítják, hogy a széttöredező politikai közép irányában is utat talált. Ha a populizmust a tarthatatlan vagy olykor a közjónak ártalmas ígéretekkel azonosítjuk, úgy erre a kritikára az SPÖ és az ÖVP is jogosult.
Új köztársasági elnök – új köztársaság?
Az 1919 és 1934 közötti első köztársaság időszakára visszanyúlóan a közvetlenül megválasztott osztrák államelnöknek nagy legitimációja és sokkal több felhatalmazása van, mint a negatív weimari tapasztalatok miatt német megfelelőjének. A köztársasági elnök a hadsereg főparancsnoka, aki feloszlathatja a parlamentet, menesztheti és kinevezheti a kancellárt anélkül, hogy ezt a képviselőknek előzetesen jóvá kellene hagyniuk. Az eddig a Néppárt és a Szociáldemokrata párt soraiból kikerülő elnökök nem éltek ezzel a lehetőséggel. 1999-ben ugyan Thomas Klestil megkísérelte, hogy a Néppárt és a Haider vezette Szabadságpárt koalícióját megakadályozza, és feloszlassa a parlamentet, de akkor félő volt, hogy egy megismételt választáson az FPÖ még több szavazatot kap. Mindazonáltal Klestil befolyást gyakorolt a miniszterek kiválasztására és a koalíciós szerződésben az Európa-barát preambulum beillesztésére.
Ha Alexander van Bellen nyerné a második fordulót, akkor valószínű, hogy inkább az eddigi államfői hagyományok folytatója lenne, míg Norbert Hofer győzelme esetén bizonyára jobban élne az elnöki jogosítványokkal, és ezt a 2018-ig még hivatalban lévő nagykoalíciónak is tapasztalnia kellene. Bármelyik jelölt is nyeri a második fordulót, egy biztos: egy más Ausztria bontakozik ki szemünk előtt, és ezzel egy másik, „harmadik” osztrák köztársaság.
A szerző egyetemi tanár,
Corvinus Egyetem