Sok-sok esztendővel ezelőtt, valamikor a kilencvenes években jegyezte meg egy osztrák politológus hazája politikai kultúrájáról, hogy Ausztriában az egyes problémák nagykoalíciós megoldásáról, a létrejött kompromisszumról hamarabb értesülnek az állampolgárok, mint magáról a problémáról.
Mint aki kutattam az osztrák politikai rendszert, roppant találónak éreztem a kolléga mondását. Rámutatott az osztrák politikai élet túlzott kompromisszumkészségére, az 1986 óta működő, vörös–fekete – vagyis szociáldemokrata–kereszténydemokrata – nagykoalíció minden lényeges kérdést elkenő, szőnyeg alá söprő mentalitására, a politikai elit elzárkózására, a társadalomtól való elszakadására.
Hozzátartozott ehhez a nyugat-európai fősodorhoz való állandó alkalmazkodás – különös tekintettel Németországra –, a politikailag korrekt beszédmód átvétele s legújabban a migrációs kérdésben a brüsszeli és merkeli Willkommenskultur kritikátlan átvétele, főleg a szociáldemokrata Faymann kancellár előadásában.
Nos, az osztrák parlamenti választások legfontosabb eredménye, hogy az Osztrák Néppárt (ÖVP) meggyőző győzelmével, a 31 éves, rendkívül tehetséges Sebastian Kurz elnök várható kancellárrá választásával mindez vélhetően és várhatóan megszűnik. Kurz jelszava a következő volt a kampányban: „Most vagy soha! Egy új stílusért a politikában” –, s hogy nem a levegőbe beszél, már abból is világosan kiderül, hogy már több mint egy éve, pontosabban csaknem a migrációs válság kezdete óta egészen más hangot ütött meg, mint az európai fősodornak és a PC-beszédnek megfelelni akaró politikustársai a nagykoalícióban.
Sebastian Kurzcal tehát azért kezdődik egy új korszak Ausztria életében, mert hosszú évtizedek mellébeszélései és megfeleléskényszerei után újra valóságos, hús-vér vitákra kerülhet sor a politika és a közélet szereplői között. A változás hasonló lesz ahhoz, mint ami Németországban: az Alternative für Deutschland (AfD) szövetségi parlamentbe való bekerülésével, a szociáldemokraták kudarcával és a kereszténydemokraták, jelesül Merkel meggyengülésével ott is az várható, hogy az eddigieknél sokkal nyíltabb viták kezdődjenek bevándorlásról, illegális migrációról, a iszlám vallásról, a külső határok védelméről, az integráció korlátairól, az unió jövőjéről stb.
Nagy különbség azonban a német és osztrák helyzet között, hogy míg a németeknél egyelőre egy radikális párt megjelenése szimbolizálja a változást, Ausztriában a leendő kormányzó párt, illetve a leendő kancellár lesz az, aki új stílust, új, tabuktól mentes beszédmódot kíván meghonosítani a politikai életben.
Ráadásul Kurz személye kimondottan alkalmas arra, hogy elfogadtassa az egyébként megszokásaikhoz, a változatlansághoz ragaszkodó osztrákokkal az új beszédmódot, ugyanis karakterében egyszerre mutat fel folytonosságot és radikális változást. Nem erőszakos, de céljaiban határozott és következetes; meghallgatja ellenfeleit és hajlandó korrekt vitákba bocsátkozni velük, de nem megy bele olcsó és semmitmondó kompromisszumokba – vagyis úgy vezeti fel az új stílust, hogy az az átlag osztráknak sem idegen vagy elfogadhatatlan.
Korántsem véletlen a Sebastian Kurz és Szijjártó Péter külügyminiszter közötti jól látható szimpátia, hiszen mindketten következetesen szakítani akarnak az európai fősodor álságos, minden valós problémát szőnyeg alá söprő politikájával – PC-, azaz politikailag korrekt helyett PR-, vagyis politikailag realista beszédmódot kívánnak meghonosítani az európai közvéleményben.
Az osztrák választások másik nagy tanulsága is emlékeztet a német választásokra. Először is, akárcsak Németországban, Ausztriában is jók a gazdasági mutatók, a GDP növekszik, a munkanélküliség csökken, a jóléti államot egyelőre semmi sem veszélyezteti. Ám kiderült, hogy Ausztriában sem pusztán fogyasztó polgárokból áll a társadalom, tehát az osztrák embereknek sem annyiból áll a boldogság, hogy egzisztenciális, anyagi szempontból biztonságban élnek, és tele a hasuk.
Nem: akárcsak a német polgároknak, nekik sem mindegy, hogy mennyire őrizhetik meg hagyományaikat, szokásaikat, kultúrájukat, vallásukat, illetve hogy mennyire veszélyezteti mindezt a migrációs áradat s az azzal beérkező muszlim vallás, kultúra és életforma. Nem úgy áll a helyzet, hogy az anyagi jólétért cserébe elfogadnák a globalizmust és a multikultit, s lemondanának a megszokott, a monarchiabeli korokból átörökítődött nemzeti létmódjukról.
S félelmük nem is alaptalan: Ausztria etnikai-vallási összetétele vészesen megváltozott. Valamikor a hetvenes évek elején mintegy húszezer muszlim élt Ausztriában, 2017-ben azonban ez a szám már hétszázezerre emelkedett! Drámai változás, s ha ehhez hozzávesszük, hogy Bécsben már több muszlim gyerek iratkozik be általános iskolába, mint osztrák, akkor már sejthető, hogy mit éreznek és gondolnak a hazájukat és hagyományaikat féltő osztrákok, bécsiek. S lám, a jóléti állam fái sem nőnek az égig: az egyéni, individuális gazdagság mit sem ér, ha közben megváltozik körülöttem a környezetem, s radikálisan átalakul az a közösség, amelyben eleddig biztonságban és jól éltem. S ez nem rasszizmus, hanem a természetes kulturális közeg védelme.
S ahogyan a németországi nagykoalíció, élén Merkel asszonnyal, nem volt képes – vagy még inkább nem akarta – figyelembe venni az emberek, az állampolgárok véleményét, félelmeit és követeléseit, úgy nem foglalkozott a többséggel az osztrák nagykoalíció sem, élén a végtelenül szürke és a globalizmus, a multikulti és a semmitmondás sajátos prototípusát képviselő Faymann kancellárral. Nem véletlenül érkezett a helyébe tavaly Christian Kern, ám az új szociáldemokrata kancellár, bár halvány kísérleteket tett rá a kampányban, nem tudott kilépni a migránsbarát politika paradigmájából.
Sebastian Kurz „Új Néppártja” (egész pontosan a párt új neve: Sebastian Kurz Listája – az Új Néppárt, az évtizedekig megszokott fekete színt pedig felváltotta a türkizkékkel) tehát 31-32 százalékos eredménnyel megnyerte a választásokat, míg a Heinz-Christian Strache által vezetett, jobboldali radikális Osztrák Szabadságpárt (FPÖ) és a Szociáldemokrata Párt (SPÖ) 26-27 százalék körül, fej fej mellett végzett – a levélben leadott voksok döntik el a második és a harmadik hely sorsát.
(Rajtuk kívül még bejutott a neoliberális Neos, a zöldektől kivált Pilz Listája, és még bizonytalan a Zöldek sorsa.) A köztársasági elnök természetesen Kurzot kéri majd fel a kormányalakításra, s bár elvileg Kurz a nagykoalíciót is folytathatná a szociáldemokratákkal, ám ha ezt megtenné, az teljes politikai hiteltelenedésével járna együtt.
Kurz számára az egyetlen logikus út, ha a jobboldali, radikális FPÖ-vel hoz létre kormánykoalíciót, hiszen a két párt álláspontja igen közel áll egymáshoz a migránskérdésben, de más, gazdasági és szociális témákban sem összeegyeztethetetlen az álláspontjuk. Ha tehát komolyan vesszük Kurz eddigi munkásságát – és miért ne vennénk komolyan –, akkor könnyen megjósolható, hogy nemsokára véget ér a nagykoalíciós korszak Ausztriában, s, akárcsak 2000-ben, újra létrejön egy jobboldali és egy radikális jobboldali párt koalíciója.
S mit jelent mindez Európának és Magyarországnak?
Jómagam e lap hasábjain korábban már többször megfogalmaztam, hogy a szuperföderális uniót akaró, nemzetellenes és globalista, s velük szemben a nemzeti szuverenitást védő, nemzetek Európájában gondolkodó, a globalizmust korlátozni akaró politikai erők küzdelme fogja jellemezni az elkövetkezendő éveket Európában, illetve tágabban az egész világon.
Úgy látom, hogy az osztrák választás is ebbe a küzdelembe illeszkedne bele, melynek legfontosabb harci terepe immáron két éve a migránskérdés. A brexit és az amerikai elnökválasztás után úgy tűnt, a globalizmus hívei ismét erőre kapnak, ezt mutatták tavasszal a francia elnökválasztás, illetve a holland parlamenti választás eredményei. Azonban 2017 ősze ismét fordulatot hozott: Németországban meggyengült Merkel kancellár, szétesik a nagykoalíció, Ausztriában pedig egy tehetséges, nemzetelvű és migránsellenes fiatalember lesz a kancellár.
Ez utóbbi számunkra nyilvánvalóan kedvező fordulat, megnyílik a lehetőség arra, hogy a nemzeti szuverenitást védő V4-ek, Magyarország és Ausztria között egy termékeny, PC-beszéd-mentes, a közép-európai geopolitikai szempontokat figyelembe vevő, sikeres regionális politika bontakozzon ki, magához vonzva a többi közép- és délkelet-európai államot. S mindez Ausztria valahai, monarchiabeli túlsúlya, uralma nélkül.
A globalizmus és a nemzeti szuverenitás küzdelme pedig folytatódik (ezen a héten éppen Csehországban).
A szerző politológus