A Momentum ezúttal az ügynöklisták nyilvánosságra hozását tűzte ki célul, de valójában hátsó szándék húzódik emögött is: nem igazán a múlt feltárása a céljuk, hanem abban bíznak, hogy az ügynökök között számos, a kormánypártokhoz köthető név akad majd, s ezzel végképp kifüstölhetik a nemzeti oldalt a hatalomból.
A Momentum tehát látszólag újra fontos ügyről beszél, ám valójában ismét csak politikai manipuláció az, amit művelnek. Ha ez az új politikai kultúra, akkor köszönet, de inkább hagyjuk: ez még a jelenlegi baloldali-liberális politikai cinizmusnál is rosszabb. Miközben e kezdeményezéstől teljesen függetlenül ki kell mondanunk, hogy a rákosista és kádárista diktatúra időszakának történelmi elszámoltatása igen fontos, sőt nagyon fontos ügy, és valóban sajnálatos, hogy 27 évvel a rendszerváltás után Magyarországon a lusztrációnak még eddig kevés nyoma volt – ha volt egyáltalán. A momentumosok fordítva ülnek a lovon: a kádári titkosszolgálatok által beszervezett ügynökök nevét szeretnék nyilvánosságra hozni, de éppen ez az, ami nem vezet sehová.
Sokszor és sokan elmondták, leírták már az elmúlt években, hogy az ügynöklista egyfelől nem az elszámoltatás lényegét képezi, másrészt minden egyes beszervezett ügynök esete más. Köztük legalább három csoport különböztethető meg. Az egyikbe azok tartoznak, akik valóban önként és dalolva jelentkeztek ügynöknek, mert a kommunista rendszer elkötelezettjei voltak és elhivatottságot éreztek erre. E lánglelkű dalnokok közül jó néhány nevet már megismerhettünk az elmúlt években, köztük például a neves filmrendezőét, aki legalább egy kiváló, Oscar-díjas alkotással vallott – és talán vezekelt – a saját életének
bűneiről és bugyrairól.
A másik csoportba azok a szerencsétlen emberek tartoznak, akiket erkölcstelen és aljas módszerekkel kényszerítettek arra, hogy jelentsenek, megfenyegették őket a családtagjaik kikészítésével és tönkretevésével, egzisztenciális ellehetetlenüléssel, és lehetne folytatni a sort. (Idetartozott például Pokorni Zoltán édesapja is.)
A harmadik csoportba sorolhatjuk azokat, akiknek hivatali munkájuk folytán jelentési kötelezettségük volt (például külföldről tudósító újságírók, külképviseleteken dolgozók stb.). De lehetne folytatni azokkal, akikkel időnként elbeszélgettek, s nem is tudták, hogy karton készül róluk, tehát ártatlanul váltak „ügynökké”, illetve itt vannak azok is, akik ugyan a kényszer hatására aláírták a beszervezési iratot, ám sohasem jelentettek (mint például Csurka István).
És ezek után tegyük fel a kérdést: ez a heterogén, egyszerre gerinctelen alakok, ártatlan áldozatok, a jelentéstevéssel szemben hősiesen ellenállók stb. nevét tartalmazó lista jelentené Magyarországon az elmaradt elszámoltatás utólagos megvalósulását? Ugyan már! Ám ez nem jelenti azt, hogy nem kellene a lusztráció. Az ugyanis képtelen állapot, hogy a diktatúra lebontása és a demokrácia bevezetése után lényegében véve minden változatlan maradt, a diktatúra elitje és teljes vezérkara a legnagyobb lelki nyugalommal menthette át pozícióit és hatalmát az új rendszerbe. A magyar rendszerváltás során elmaradt az erkölcsi katarzis és megújulás, amely a mai napig terheli a lelkeket, és amelynek morálisan züllesztő hatása van.
Nyilvánvaló, hogy a rendszerváltás lelkes légkörében kellett volna átfogó elszámoltatást és lusztrációt végrehajtani. Nyilvánvaló, hogy az első szabadon választott kormánynak volt erre a legnagyobb, történelmi lehetősége. És nyilvánvaló, hogy ebből nem lett semmi, és ez tény, és ezen semmiféle utólagos magyarázkodás, erőlködő mentségkeresés és az elmaradt forradalomra való hivatkozás nem segít. Ha ugyanis nem lenne világos: ha vér nem is folyt az utcákon, ami 1989–1990-ben történt, az politikai tartalmát illetően forradalom volt, tehát az új hatalomnak minden erkölcsi felhatalmazása adott volt ahhoz, hogy annál azért tényleg sokkal többet tegyenek, mint amit tettek – vagyis a semmit.
Nem történt semmi a III/III-as alosztályok vezetőivel, szt-tisztekkel, tartótisztekkel, a legfőbb pártállami vezetőkkel, az 1956-os forradalom leverésében főszerepet játszókkal – senkin nem kértek számon semmit. De a Fidesz–KDNP által megalkotott új alaptörvényünk minden alkotmányos és törvényi feltételt megteremtett ahhoz, hogy 2012 után, ha megkésve is, de létrejöjjön egy lusztrációs törvény. Kénytelen vagyok idézni a magyar alaptörvény preambulumából néhány döntő jelentőségű sort:
„Tagadjuk a magyar nemzet és polgárai ellen a nemzetiszocialista és a kommunista diktatúra uralma alatt elkövetett embertelen bűnök elévülését. Nem ismerjük el az 1949. évi kommunista alkotmányt, mert egy zsarnoki uralom alapja volt, ezért kinyilvánítjuk érvénytelenségét. Egyetértünk az első szabad Országgyűlés képviselőivel, akik első határozatukban kimondták, hogy mai szabadságunk az 1956-os forradalmunkból sarjadt ki. Hazánk 1944. március tizenkilencedikén elveszített állami önrendelkezésének visszaálltát 1990. május másodikától, az első szabadon választott népképviselet megalakulásától számítjuk. Ezt a napot tekintjük hazánk új demokráciája és alkotmányos rendje kezdetének.”
A szövegből egyértelműen kiderül, hogy az 1944 és 1990 közötti időszak – így a kommunista diktatúra – embertelen bűnei nem évültek el, s hogy az 1949-es kommunista alkotmány zsarnoki uralmat hozott létre. Ebből pedig egyértelműen következik, hogy a zsarnoki uralom elszámoltatása ma is, sőt éppen az alaptörvény szellemében aktuális lenne. Ám semmiképpen sem egy ügynöklista nyilvánosságra hozatala jelenti a lusztrációt. Ez nem lenne más, mint ócska, pitiáner s éppen a kádári mentalitásnak megfelelő cinikus látszatmegoldás, s éppen ezt a mentalitást tartaná fenn.
A megoldás ezzel szemben egyszerű: nem a beszervezetteket, hanem a beszervezőket, a titkosszolgálatok irányítóit kell és lehet utólagosan elszámoltatni, persze már nem börtönnel, hanem erkölcsi ítélet kimondásával, hiszen már kevesen élnek közülük. És itt nem kellene megállni, hiszen a titkosszolgálatokat is irányították, nem más, mint a pártállam vezérkara. A diktatúrát irányító legfelső vezetők elsősorban morális elítélése a másik, de még fontosabb része lehetne az utólagos lusztrációnak, ami, ismétlem, nem boszorkányüldözés lenne, hanem egy korszak végleges lezárása – két rendszer közötti történelmi cezúra deklarálása. Így lehetne kihúzni a talajt olyan kezdeményezések alól, amelyek az ügynöklistákkal dobálóznak, s amelyek nem vezetnek sehová, s inkább a káoszt és a gyűlölködést szítják.
E témában – és másban is! – proaktívnak kell lenni, azaz kezdeményezni kell, megelőzve az ostoba és manipulációs törekvéseket.
A szerző politológus