Az uniónak a migráció és a terrorizmus miatti veszélyes bukdácsolása már lassan két éve tart és egyre tragikusabb méreteket ölt. A valóság az, hogy napjainkban az unió alig rendelkezik a saját területén kívüli befolyásolási képességgel, hiszen Angela Merkel még a törökökkel is drámaian kiszolgáltatott helyzetben alkudozott. Közben az unió vezetői semmilyen elgondolkodásra okot adó jelenséget nem látnak abban, hogy amíg az Egyesült Államok könyörtelenül védi saját határait az illegális bevándorlóktól, addig az uniótól elvárja migránsok millióinak a befogadását. Ennek a magatartásnak kijózanító hatással kellene lennie Brüsszelre.
Orbán Viktor tusványosi beszédében is már sokadszor tanúbizonyságát adta annak – bármennyire is görcsösen próbálják az ellenkezőjét bizonygatni hazai és nemzetközi szélsőliberális ellenfelei –, hogy számára a fő kérdés soha nem az volt, hogy Magyarország elhagyja-e az uniót, hanem az, hogy annak megreformálásával hogyan lehet megerősíteni azt és ezzel együtt hazánk pozícióit. A kormányfő hangoztatott célja az, hogy a sorsdöntő kérdésekben a hangsúly a nemzetállami együttműködésre helyeződjön.
A megreformált unió nem jelenthet egy nemzetek feletti, szupranacionális egységet, mert az továbbra is, mint a mostani, életképtelen lenne és ellentmondana az európai nemzetek természetes érdekeinek. Az új uniónak a történelmi fejlődés hagyományai alapján és természetes módon, a nemzetállamok együttműködése révén kell kibontakoznia, az összehangolt nemzeti érdekek alapján. Ezzel szemben a jelenlegi unió egy életidegen, az uniós intézmények által uralt és neoliberális ideológiai elvek következtében megmerevedett blokk, politikai és ideológiai megosztó jellege miatt nem fejlődhet tovább. Mivel ez a megosztás az európai emberek természetes érdekei ellen van, azon változtatni kell. Ez Orbán Viktor tusványosi üzenetének Európa jövőjét érintő egyik fő gondolata.
Az orbáni uniós politika azonban csak tágabb történelmi és politikai összefüggésekbe helyezve érthető meg, ezért segítségül kell hívnunk a francia nemzetet naggyá tevő legendás köztársasági elnöknek, De Gaulle tábornoknak a történetét, aki az európai integrációs folyamat alakulásában meghatározó szerepet töltött be. 1958-ban a fejlett Nyugat vezető politikusait ugyanolyan váratlanul érte egy olyan markáns karakterű vezető hatalomra jutása, aki a korábbi irányvonaltól határozottan eltérő álláspontot képviselt, mint Orbán 2010-es újabb győzelme, aki az uralkodó uniós irányvonaltól szintén határozottan eltérő álláspontot képvisel.
De Gaulle hatalomra jutása kapcsán a Franciaországban lévő egyes nagykövetségek jelentései ugyanúgy nem a valós tényeket közölték, mint hazánkban Orbán vonatkozásában, hanem ideológiai értékelését adták a helyzetnek és a fasizmus újraéledése miatt gerjesztettek hisztériát a nemzetközi közvéleményben, csakúgy, mint jó ideje a magyar kormányfő esetében is.
Nincs új a nap alatt, az akkori francia kommunisták a sajtó hasábjain, hasonlóan a mai hazai balliberálisokhoz, a fasiszta veszély újjáéledéséről értekeztek. Úgy látszik, hogy a baloldaliak történelmi korszakoktól függetlenül a gazdáik részéről egyformán vannak trenírozva, minden időben olyan egyszerű a gondolkodásuk, mint egy raklap.
De Gaulle a hazáját érintő és az unióval kapcsolatos politikáját – ugyanúgy, mint Orbán – nemzetének azon, keresztény civilizációs küldetéséből eredeztette, amely az ország történelmi múltjából, szellemi-kulturális örökségéből és geopolitikai helyzetéből egyaránt következett. De Gaulle volt a második világháború utáni francia politikai elit első olyan személyisége, aki megpróbálta ezeket a tényezőket egységes koncepcióba ötvözni. Hozzá hasonlóan Orbán a rendszerváltás utáni magyar politikai elit első olyan kormányfője, aki szintén megpróbálja ugyanezt.
De Gaulle tábornok gondolkodását az őszinte hazaszeretettel átitatott nemzeti elkötelezettség, a küldetéstudat és az egészséges konzervativizmus egyaránt jellemezte, ami azonban mindig nyitott volt az új lehetőségek iránt. Szemében Franciaország és hazája nemzeti érdekei messze megelőztek minden más ideológiai, politikai, vallási, párt- és egyéb érdekeket. Továbbá számára a nemzeti hagyományok olyan abszolút értéket jelentettek, amelyeknek az érvényesülésére mindig ügyelt. Vitathatatlan, hogy Orbán politikai gondolkodása a tábornokéhoz hasonló jellegzetességeket hordoz.
De Gaulle a nemzetállamokra úgy tekintett, mint ma hazánk kormányfője, hogy azok a történelmi fejlődés eredményeképpen alakultak ki, és lehet, hogy egy adott szövetségi rendszer keretében, de egyedül csak azok alkalmasak, illetve képesek önmaguk megvédésére. „Az állam létének elsődleges oka a nemzeti védelem” – mondta tábornok, és ezzel a kijelentésével ma is egyet lehet érteni. Az unió generális problémája és további létezésnek alapja, hogy a tagállamok képesek lesznek-e önmaguk és schengeni határaik megvédésére. Nemcsak Franciaországnak, hanem az unió nyugati felének is egy új De Gaulle-ra van szüksége. Nekünk, magyaroknak viszont nem, mert már megvan.
A szerző jogász