Festik a lépcsőházat. Hetek óta. Most már lassan a végéhez ér a vékonyka fiatalember. Véletlenül meghallom, ahogy az idős román lépcsőházfelelős néni előzékenyen magyarul szól hozzá. Hja kérem, 30-40-50 éve itt még a többség is beszélte a kisebbség nyelvét, és nem restellte használni sem. Ezeknek a ma már gyors iramban letűnőben lévő generációknak az utolsó tanúi közé sorolható Viorica néni. Pár perc múlva kijön a mérnök úr, kérdezi, hogy tetszik az új szín. Diplomatikusan elmondom, hogy szép, új és tiszta. Másképp mutat a lépcsőház ebben az új ruhában. Aztán azért a saját véleményem is kikívánkozik. Mondom, a fehér a kedvencem, nálam minden szoba fehérben virít. De persze elfogadom a sárgában gondolkodó másságot is. Gyűri a homlokát, és magyarázatként hozzáteszi, itt a fehért hamar összekoszolnák. Tudom, bólogatok, ez nem Németország. Meg aztán, Romániában a sárga az uralkodó szín, meg persze a piros-sárga-kék kombináció. Mert ahogy a régi, kommunista idők himnusza mondta: ezt a három színt ismerik a világon. Mennyit énekeltük ezt alig harminc éve is, a tanítási napok kezdetén.
Még az év első felében a legkisebb települések is megkapták a prefektúra, a megyei kormányképviselet levelét, amely arról érdeklődik: az önkormányzatok milyen eseményekkel ünneplik december elsejét. A legtöbb településen már készülnek is az ünnepre. Új zászlókat lenget a szél. Románia egyesül, hirdetik a plakátok. Megjelentek az első trikolórok az autókon. Lassacskán minden három színbe öltözik. Szép lassan ellepi az életünket. Szorongat, megtölt félelemmel. Az eddigi egynapos ünnepeket túléltük valahogy. Kerestünk valami alibielfoglaltságot a ház körül, bármit, ami elvonja a figyelmünket erről a rosszízű, kesernyés ünnepről. Ami nekünk nem ünnep. A hódítók arrogáns diadalmenete, akik arra emlékeztetnek minket és magukat, hogy ez az egész most már örök időkre így marad. Ez az ország, amely arról is hírhedt, hogy döntő helyzetekben olyan könnyen, minden lelkiismeret-furdalás nélkül váltott szövetségeseket, most azt várja tőlünk, hogy vetkezzünk le mindent, és legyünk végre jó románok, és örüljünk győzőink diadalának. Most egy egész évre szól december elseje, Románia centenáriumot ünnepel, mi pedig kényszerűen asszisztálunk hozzá. Mert nem fordulhatunk el, nem csukhatjuk be a szemünket.
Lucian Boia, a román fősodorral szembemenő történész mondta nemrég, amit eddig a bukaresti politikusok sem mertek és nem is fognak egyhamar, hogy a magyarokat nem kötelezhetjük arra, hogy örüljenek Trianonnak. Magányos hang az elvakult tömegben. De hátha egyre többen meghallják és megértik szavát. Egyelőre azonban az érvényesül, amiről Kelemen Hunor, a Romániai Magyar Demokrata Szövetség (RMDSZ) elnöke azt mondja: Romániában gyorsan lehet magyarellenes hangulatot kelteni. A gyulafehérvári egyesülés centenáriumát ünneplő jubileumi év és az azt megelőző időszak jó gyújtósként szolgál ehhez. Ezen az ünnepes puskaporos hordón ülve most azt kell felmutatnunk, hogy mi 2018-ban is magyarként élünk és létezünk Romániában. Nem sarokba állítva, nem sündisznóállásban élve, nem megfélemlített reszketéssel.
Egyszóval próbáljuk meg a legtöbbet és a legjobbat kihozni ebből az évből, ebből az ünnepből, amelyben orrvérzésig minden arról az egyesülésről szól majd, annak mantraszerű ismétléséről, amely számunkra nem sok jót hozott. Vagy inkább semennyit. Hiszen éppen csak, hogy élünk, miközben minden jogunkért – köztük például ártalmatlan kis helységnévtáblákért vagy utcanévtáblákért – vért kell izzadnunk. A legfontosabb, hogy ne ijesszen, ne rettentsen meg bennünket ez a legkevesebb 365 napra kinyúló december elseje, mert nekünk is van mondanivalónk. Nem az ünneprontás, a provokáció, inkább csak az „itt állok, másként nem tehetek”, a jelenlét, a jelzés szándékával.
Egyszóval december elsején és az azt követő piros-sárga-kék évben egyetlen fontos dolgunk van: magyarul önmagunknak és románul a velünk élőknek, az önfeledt ünneplőknek elmondani, diplomatikusan és határozottan kijelenteni, hogy kik vagyunk, mióta élünk itt és mit tettünk hozzá a Kárpát-medence ezen részéhez. Fontos lenne persze a múlt emlegetésén túl, elsősorban önmagunknak, egyfajta jövőképet is megfogalmazni. Valami kapaszkodót, célt, útirányt, amelyet követni lehet, menni feléje, az elérés, a célba jutás szándékával – hívjuk azt önrendelkezésnek, megmaradásnak, egyszóval bárminek –, ami nemzeti minimumot, közös alapot jelenthet minden erdélyi magyarnak, aki él és élni akar, és jövőt remél. Holnapot magának és gyermekének. December elseje és a piros-sárga-kékbe öltöző 2018 ellenére, ellenében és ezzel együtt is.
A szerző nagyváradi újságíró