Mihai Tudose még román miniszterelnökként fizikai megsemmisítéssel fenyegetett meg körülbelül másfél millió erdélyi magyart. Annak ellenére, hogy példátlanul durva kijelentése után néhány nappal lemondott, román részről nem történt – és szinte bizonyosan kijelenthető, hogy nem is fog történni – bocsánatkérés.
Az eset azonban további súlyos magyar belpolitikai kérdéseket is felvet. Jóllehet az MSZP végre legalább formálisan kiállt az erdélyi magyarság mellett – nyilván nem függetlenül a közeledő választásoktól –, mégis elégtelen a reakciójuk.
Az MSZP európai parlamenti képviselőinek feladatuk lett volna, hogy kezdeményezzék a Tudosét a soraiban tudó Szociáldemokrata Párt kizárását az európai szociáldemokrata frakcióból. Az MSZP választmánya tette ezt a nyilatkozatot, azonban a párt liberális miniszterelnök-jelöltje hallgatott. Az a tény, hogy az Európai Unió testületeinek teljes hallgatása kísérte a történteket, ismét jól rávilágít az unió súlyos belső válságára és meghasonlottságára. A szubszidiaritás, valamint a nemzeti önrendelkezés elve és eszméje örökre elveszett az unióban.
Megdöbbentő, ám nem meglepő a Demokratikus Koalíció hallgatása: a Gyurcsány Ferenc vezette párt tehát továbbra is kitart a 2002-es őshazugság, a 23 millió román bevándorlása mellett, és politikájában a 2004-ben tanúsított – a hazaárulást súroló – magatartás érvényesül.
Jó lenne, ha a DK nemcsak a migránsok, hanem a született magyar emberek mellett is kiállna végre! A bolsevizmus internacionalista öröksége azonban mindezt lehetetlenné teszi, és a szélsőliberális kettős mérce továbbra is érvényesül. Meglehetősen erőtlen volt a Jobbik reakciója is, bár a párt 2016. évi pálfordulása után ez sem meglepő. Úgy látszik, az européer cukiságkampánynak szerves része az, hogy a magyarokat ütni-vágni kell és lehet.
A Tudose-ügy ismét rávilágított hazánk legfőbb gyengeségére, vagyis a nemzetpolitikai kérdésekben tanúsított konszenzus hiányára. Ennek a helyzetnek a kialakulása éppen száz esztendeje, Erdély jövőjének kérdésében nyilvánult meg.
1916 augusztusának elején, amikor már világossá vált, hogy Románia elárulva szövetségesét, az Osztrák–Magyar Monarchiát, be fog lépni a háborúba az antant oldalán, heves vitára került sor a képviselőházban. Az egyik ellenzéki vezér, gróf Károlyi Mihály annak ellenére, hogy a háború folytatásának módjával, vagyis a kormány politikájával nem értett egyet, kijelentette: „Mert […] tudja meg az egész világ, tudja meg Románia, hogy ameddig egy magyar ember él, ameddig egy magyar emberben csak egy csepp vér van, addig küzdeni fog Magyarország integritásáért, addig küzdeni fog Erdélynek megvédéséért, és tudja meg Románia, hogy ha megtámad minket, akkor az erdélyi havasokon nem embereket fog találni, hanem tigriseket, mert mi úgy fogjuk megvédeni Erdélyt, mint tigrisek, akiktől el akarják rabolni legdrágább kincsét, testének testét, vérének vérét.”
Két évvel később azonban, miután Károlyi vakon megbízott a wilsoni elvekben, jelentős mértékben éppen az ő politikájának következtében veszett el a Magyar Királyság csaknem kétharmada. A mai balliberális politikai tábor magatartásához hasonlóan viszont utólagos ismereteinek birtokában sem tért vissza az 1916-ban megfogalmazott elvekhez, így lényegében rábólintott a ma is érvényben lévő helyzetre.
Napjaink magyar szituációja különösen fájdalmas, ha a román helyzettel hasonlítjuk össze, ahol ebben a kérdésben teljes nemzeti konszenzus uralkodik. 2018-ban a román nemzet Erdély és a Partium elcsatolásának – vagy ahogy ők mondják, „Erdély egyesülésének a román hazával” – a 100. évfordulóját ünnepli.
Ez a centenárium várhatóan további hasonló szintű provokációnak fog helyet adni. Fájdalmas módon pedig a román nemzeti konszenzusnak szerves része a magyargyűlölet, amely, úgy látszik, teljesen kompatibilis az Európai Unióval.
Emlékezhetünk a jobboldali Traian Basescu egykori román elnök 2016. decemberi kijelentésére, miszerint Románia a Tiszáig terjed. Míg most Tudose az erdélyi magyarság likvidálását helyezte kilátásba, addig akkor hazánknak az alaptörvény által is biztosított szuverenitását érte komoly fenyegetés.
Mindkét esetben igen magas beosztású politikus tett effajta nyilatkozatot. Érdemes ugyanakkor megjegyeznünk, hogy amikor Románia az első világháborúban az antant mellé állt, még akkor sem ígért oda az antant Romániának Magyarországból 110 ezer négyzetkilométert, az ekkor megállapított vonal még így sem érte el a Tisza vonalát, bár a trianoni békediktátum által szentesített határnál nyugatabbra húzódott.
Az első világháború időszakához hasonlóan azonban a Tudose-ügy legfontosabb tanulsága, hogy a magyarság érdekeiért egyetlen más állam, de még az Európai Unió sem fog kiállni, ha mi magunk ezt nem tesszük meg.
E szempontra tekintettel a székelyföldi autonómia ügye össznemzeti feladat.
A szerző történész