A harmadik évezred fordulóján paradigmatikus változások korába lépett a világ. A földre épülő agrártársadalom és a tőkére épülő ipari korszak után már a tudásra épülő harmadik hullámban élünk, és bizony ez az új korszak feszültségekkel és konfliktusokkal veszi át az uralmat a megelőző ipari kortól. A XX. század utolsó évtizedeiben új technológiai forradalom indult útjára: az első információs forradalom. Ennek a forradalomnak első eredménye, hogy egy minden korábbinál jobb, új energiaforrást fedeztünk fel: a tudást.
A tudásra épülő hatalmak, az USA, Japán és az EU vezető országai információt és innovációt adnak el a világnak, ez jelenik meg a fejlett technológiákban, a pénzügyi szolgáltatásokban, a vezetési technikákban, az új képi és zenei kultúra termékeiben, az egészségügyben és az oktatásban.
Új termékük a katonai védelem is, amit a vezető erő, az Egyesült Államok értékesít a világ egyre nagyobb részében. A tudásgazdaság új termékeit előállítani képes államok között globális verseny zajlik a piacok és a vevők megszerzéséért. A hegemóniáért folyik ma is a harc, mint korábban az ipari korszakban.
Adódik a kérdés: milyen szerepet vállal hazánk ebben a nemzetközi küzdelemben? Csupán átvevő vagy aktív hozzátevő ambícióink vannak? „Magyarország legyen nagy mindabban, amiben kis ország nagy lehet” – mondta Szent-Györgyi Albert, amikor a tudásról, a tehetségről, az emberi értékről beszélt. A tudásipar profitját csak azok az országok élvezhetik, ahol a képesség, a szakértelem és a kompetencia egymásra épülő hármasát az oktatásban tartósan működtetni képesek, mégpedig társadalmi hasznot hajtó módon. A nemzet jövője az iskolákban dől el.
Az oktatás a latin ars értelmében nevezhető mesterségnek. A latin szó teljes jelentéstartományában ugyanis egyszerre jelent képességet, tehetséget, művészetet, mesterséget, tudományt, eljárást, de még furfangot is. A feladat: Magyarországon a következő években nem a térség legolcsóbb, hanem leghatékonyabb oktatási rendszerét kellene létrehoznunk. A politikának a gazdasági helyzetnek megfelelő felelősséggel, de a lehetőségekhez képest erőn felül kell finanszírozni az oktatást. Egy ilyen formálódó új világban a Széchenyi által is használt bölcs tanítás: „adok, hogy adjál”, új értelmet nyer. Minél többet adok, annál többet kaphatok vissza, de ha önző vagyok, és nem osztom meg azt, amim van, akkor nem tudom megsokszorozni, és a végén elfogy. Érdemes ezt a politikának szem előtt tartania: minél többet ad, annál többet kaphat vissza.
A jó oktatáspolitika tudatában van annak, hogy az ország szellemi teljesítménye, illetve annak piaci súlya nem állandó érték, hanem olyasmi, ami a gazdasági játéktérben folyamatosan változik. A nemzetközi konkurenciának pedig az az érdeke, hogy tudásban, alkalmazható felkészülésben elébük ne kerüljünk. A kíméletlen versenyben nem a piac, hanem az állam felelőssége, hogy polgárait az ilyen következményektől hatékony értékelvű oktatáspolitikával megvédje.
A felsőoktatás finanszírozásának kérdését rendezni kell! Miért? – hangzik a rövidtávú haszon vezérelte piaci szereplők kérdése. A válasz kézenfekvő: „Világunk és sorsunk formálásában meghatározó szerepet játszik a tudomány, mert a tudomány az ismeretlenben való tájékozódás stratégiája. Mi más egyébről van szó tudományban, mint éppen arról, hogy a homályos dolgokat tisztázzuk és azt, ami hiányzik, előteremtsük” – írja Eötvös Loránd.
Az elismert tudással rendelkező hallgatókat kibocsátó egyetemek és főiskolák tudományos műhelyei jó példákkal szolgálnak arra, hogy előbb ismerik fel a piac jövőbeli igényeit, mint az üzleti élet. A cégek, vállalkozások nagy része nem tudja megfogalmazni majdani munkaerőigényét, mert a jövőben egy vállalat egyre inkább mobil lesz, mert termékstruktúrája és ő maga is állandóan változik, új munkaerőre lesz szüksége. A kutatók látják a trendeket, azt, hogy merre tart a világ, a tudomány – és ennek eredményeit és hasznosítását kéri majd hat-nyolc év múlva a munkaerőpiac.
A felsőoktatás hivatása a tudományon keresztül történő nevelés, a tudomány megújító művelésére való felkészítés, azaz olyan fiatalok motiválása, akikre jellemző a tárgyra koncentráló, kérdezni tudó valóságtisztelet, a vitázóképesség, a kritikai tartás, az összefüggésekben, ellentétes lehetőségekben való gondolkodás, tehát minden tudományosság lényege: a belső függetlenség. Úgy tűnik, hogy történelmünkben a messze tekintő politikusok mindig a legnehezebb időkben fektettek be a tudományba, a felsőoktatásba, mert tudták, ha nem is azonnal, de évek vagy évtizedek múlva ezek a beruházások hozzák a nemzet számára a legtöbb hasznot.
Ma különösen időszerű feladat az értelmiség képzése, mert Magyarország is a harmadik hullámba, a tudás korszakába lépett; amikor az értelmiség munkája játszik egyre döntőbb szerepet, mert rajta múlik a minőség. Nemcsak azért, mert az ő birtokában van a legmélyebb szaktudás, a legmagasabb fokú kvalifikáció, de az emberi minőséget, személyiségtiszteletet parancsoló nagy örökséget – a kultúra vívmányait – is elsősorban ő tárolja, őrzi; tudást és igényt hord magában tanultsága révén. Ez emeli meg a legfőbb értelmiségképző helynek, az egyetemnek is a jelentőségét. A felsőoktatás, de az ország versenyképessége is nemcsak pénzügyi kérdés, hanem együttélési, bizalmi és önbecsülési, valamint a célok kollektív vállalásának képességét is feltételező ügy. Csak olyan közösség sikeres, amely képes a megfelelő belső kohézió megteremtésére.
Amikor a végzett hallgatóknak a munka világával való kapcsolatteremtéséről beszélünk, idézzük Kurt Gödel osztrák matematikus tökéletlenségi elméletét. Gödel felismerte, hogy a valóság nem adottság, hanem a mi művünk. Soha nem ismerhetjük meg a teljes igazságot, tudásunk csak tökéletlen lehet: „ahogy gondolkodunk, az hozzáadódik ahhoz, amiről gondolkodunk”. Gödel-tételéből az is következik, hogy a körülöttünk lévő világ nem végleges adottság, hanem megváltoztatható. Ismerős ugye: a világ csak félig adottság, félig akarat, tehát a világ megváltoztatható. Ezért az elvárás, hogy az egyetemi és főiskolai padokból kikerülő diplomások a világ jobbításán munkálkodjanak, jót és jól tegyenek.
Hogy mit is jelent a jó munka? – nos, értelmezésében a világhírű Csíkszentmihályi Mihály flow-gondolata eligazít. Azt mondja, akkor végez valaki jó munkát, ha közben örömet érez, ha jól érzi magát munka közben; ha a munkának világosak a céljai, azonnal van visszajelzés az eredményről, és ha tudásunknak megfelelő a kihívás. De a jó munkának van másik feltétele is: az, hogy amit teszünk, egyszerre legyen kiváló és etikus. Hogyan ítélhetjük meg mi magunk, hogy jól dolgoztunk-e? Ebben segít a tükörpróba! Ezt pszichológiai távlatnak hívják, és ez azt ajánlja, mindenki gondolja végig, hogy milyen helyzetben van, alapértékei és céljai fényében milyen alternatívák állnak előtte, milyen döntéseket kell hoznia, és hosszú távon együtt tud-e élni majd ezekkel a döntésekkel.
Amire a jövő értelmiségének szüksége van: erős, vonzó gondolatok, kevésbé torzító közbeszéd és persze megbízható tükör, hogy el ne tévedjenek.
A szerző nyugalmazott rektor, egyetemi tanár