1917. november 7-én (a julián naptár szerint október 25-én) a bolsevikok átvették a hatalmat Pétervárott, majd az elkövetkező hetekben Oroszország kiterjedt részén. Ez a nap kitüntetett helyet foglal el a marxista történetfilozófiában, hiszen eszerint a nagy októberi szocialista forradalom egy új korszak, a szocializmus kezdetét jelenti, amely lezárja az 1640-től számított kapitalizmus időszakát.
Ám éppen e miatt a tényező miatt a bolsevik hatalomátvételt az új rendszer ideológusai ki is ragadták az eseményekből, különösen pedig az első világháború összefüggéseiből. Ahhoz, hogy megértsük a bolsevik forradalom hátterét, számba kell vennünk a nagy háború veszteségeit, mivel Leninék sikere az első világháború szerves következménye volt.
A cári Oroszország, amelynek döntő felelőssége volt 1914-ben a háború kitörésében, nem kis részben épp a birodalom belső nehézségei miatt igyekezett egy győztes konfliktust megvívni, és egy még hatalmasabb – pánszláv – impériumot létrehozni. E reményekben azonban II. Miklós cárnak – az 1904–05. évi japán háborúhoz hasonlóan – csalatkoznia kellett: hadserege három év alatt közel 1,8 millió halottat veszített, amellyel a legtöbb katonát áldozta fel a hadviselő felek közül.
A központi hatalmak hadifogságában is több mint hárommillió katona sínylődött. A kezdeti sikerek után II. Miklós csapatai megrendítő veszteségeket szenvedtek el az 1915 januárja és áprilisa között vívott kárpáti csatákban: csak ezen küzdelmekben több mint 800 ezer fő veszett oda. A központi hatalmak gorlicei áttörését követő hadjárata két orosz hadsereget teljesen szétzúzott, a birodalom területi vesztesége pedig meghaladta a félmillió négyzetkilométert. Ezt a csapást az oroszok nem tudták kiheverni, annak ellenére sem, hogy Bruszilov 1916-ban jelentős győzelmet aratott, és a törökökkel szemben is komoly sikereket ért el az orosz haderő.
A cári hadsereg harcképességét azonban kizárólag az antant jelentős támogatásával lehetett fenntartani. 1915-ben a birodalomban lényegében csak a pétervári Putyilov gyár tudott érdemi fegyvergyártást folytatni. Minden baj ellenére 1917 elején a cári haderőnek még mindig hétmillió katonája volr, eredményeit tekintve – és különösen a meghozott áldozatokkal való összevetésben – pedig sokkal jobban teljesített, mint a Vörös Hadsereg 1941–42-ben.
A harctéri kudarcok, valamint a hátország nélkülözései tükrében nem meglepő, hogy a nép körében a Le a háborúval! jelszó széles támogatásra lelt. Az 1917. márciusi forradalom megfosztotta hatalmától II. Miklós cárt, aki éppt hadseregének meggyengülése miatt nem volt képes kezelni úgy a helyzetet, mint tizenkét évvel korábban. A zavaros viszonyokat kihasználva a német hírszerzés Vlagyimir Iljics Lenint – a szó legszorosabb értelmében – visszacsempészte az Orosz Birodalomba 1917 áprilisában. Míg a márciusi forradalom idején az angol titkosszolgálat működött közre
– erélytelennek ítélték a cár irányítását –, 1917 őszére döntően a németek mozgatták a szálakat, hiszen elsődleges céljuk Oroszország kiütése volt a háborúból. Megrendült ellenségük helyzetét ki is használták, hiszen elfoglalták a teljes Baltikumot. A harctéri kudarcok, valamint az egyre fokozódó belső ellátási helyzet alapvetően rengette meg a március óta regnáló ideiglenes kormány helyzetét, amely nem teljesítette legfontosabb ígéretét, vagyis nem fejezte be a háborút.
Az elégedetlenség fokozódott, amikor az oroszok utolsó első világháborús offenzívája is összeomlott 1917 nyarán. A bolsevikok már ekkor megkísérelték átvenni a hatalmat, pétervári kísérletüket azonban a kormány vérbe fojtotta. Lenin elmenekült, több vörös vezetőt elfogtak. A bolsevikok végeredményben sikerrel tesztelték ellenfeleik ellenálló képességét, és elégedetten szemlélhették, hogy az általuk kigondolt hatalomgyakorlási elvet – vagyis a terrort – nem gyakorolta az ideiglenes kormány.
Így maradhatott életben az őrizetbe vett Trockij vagy Kamenyev. A következő hónapok során a bolsevikok tovább erősödtek, a pétervári szovjet egyenesen az ország egyik legerősebb szervezetévé vált. Az ideiglenes kormány meggyengülését látva Lenin ismét a cselekvés útjára lépett.
November 7-én a bolsevik felkelők fokozatosan vették birtokukba Pétervárt. Sikerük legfontosabb eleme az volt, hogy elszigetelték a Téli Palotát, ahol az ideiglenes kormány ülésezett. Este negyed tíz körül a Néva folyón horgonyzó Auróra cirkáló lövése adott jelt a bolsevik csapatoknak, hogy támadják meg a kormány székhelyét, illetve helyőrségeit. A júliusi helyzettől eltérően most nem sikerült leverni a felkelést.
Intenzív harcok már nem történtek, és a november 7-i események alig több mint félszáz áldozatot követeltek. Paradox módon így éppen a bolsevik hatalomátvétel volt egy viszonylag vértelen folyamat érdeme, ám a konzekvenciák már súlyosabb eredménnyel jártak.
A főváros megszerzése után a bolsevikok a birodalom jelentős részében is át tudták venni a hatalmat, de hamarosan borzalmas polgárháború kezdődött Oroszországban, amely 1922-ig legalább hétmillió halottat követelt, de egyes becslések szerint ez a szám a tízmilliót is elérte. Miközben a nagy háború döntően katonai áldozatokat követelt, a polgárháború áldozatainak többsége civil volt. Utóbbiakat a politikai kivégzések mellett döbbenetes mértékű éhínség, valamint járványok is sújtották.
A francia forradalomhoz hasonlóan a bolsevik hatalomátvétel is mérhetetlen szenvedést zúdított a lakosságra; ez a haláltánc pedig – a forradalom exportjának vágyától vezérelve – hamarosan nemzetközi jelleget is kapott. A fellépő káoszért elsőrendű felelősség terheli Lenint, aki szerint a szociális forradalom kiindulópontja a politikai állam megdöntésével kell hogy kezdődjék. Más szavakkal élve: anarchiát kell teremteni.
A bolsevik eszmék erőszakos terjesztésének elvét sohasem adta fel a Szovjetunió. Mindennek következménye lett az 1939–40 folyamán bekövetkezett szovjet revízió, amely során Sztálin visszahódította az első világháborúban elvesztett területek zömét. Második világháborús győzelmének köszönhetően pedig nemcsak az egykori orosz birodalmat restaurálhatta, hanem a nyugati szövetségesek hathatós támogatásával Közép-Európa, valamint a Balkán legnagyobb részét elfoglalhatta. Ám még pusztítóbb – egyben a jelenlegi politikai viszonyokban is súlyosabb következménye lett Ázsia jelentékeny részének bolsevizálódása.
Mindennek ellenére a bolsevizmus mind a mai napig szalonképes eszmének számít az európai baloldal számára, vagy ahogy Károlyi Mihály fogalmazott a sztálini tisztogatások idején: „De a mi számunkra, mindnyájunknak a bolsevizmus nemcsak politikai doktrína, hanem új erkölcs is. Igen nagy jelentőségű, hogy a Szovjetunió maradjon a szikla, tisztán és érintetlenül, amelyen felépül az egész világ kommunizmusa.”
Ez az új „erkölcs” valójában a korábbi korszakokban meglévő morális korlátok teljes lebontásával, ebből fakadóan pedig az ember mint gondolkodó és érzelmi entitás megsemmisítésével járt együtt. A nagy októberi szocialista forradalom ekként a legtöbb halálos áldozatot szedő totális diktatúra immorális kereteit is megteremtette.
A forradalmakkal kapcsolatos általánosnak tűnő igazság, vagyis hogy az általuk kiváltott pozitív hatások legjobb esetben is csak katalizálják a változásokat, de az ezen gyorsaságért fizetett ár túlságosan magas, hatványozottan igaz a bolsevik hatalomátvétel esetében. November 7. öröksége ekként még hosszú ideig súlyos tehertételt jelent minden civilizációnak.
A szerző a Veritas Történetkutató Intézet tudományos munkatársa