Ha jól értem a helyzetet, a budapesti kulturális élet egyik meghatározó intézményének vezető alkotója, művésze, alakja mintegy ötven éve erőszakol, zaklat, aláz meg gyereklányokat, fiatal nőket. Vagy egy olyan szervezett hazugsághadjárat folyik ellene, amely még sokat látott közéletünkben is egyedülállónak tetszik. De ennek a valószínűsége minden egyes újabb áldozat felbukkanásával csökken.
Mint ahogy az is csak napokkal ezelőtt tűnt túlzónak, hogy a Színház- és Filmművészeti Egyetem hallgatói az első nyilvános hírre petíciót indítottak Marton László felfüggesztése érdekében. Ez utóbbi tény azt erősíti, hogy a zárt szakmai nyilvánosságban ezek a tények nem képezték titok tárgyát. Hiszen az ellenkezője nem történt meg, volt osztályai, beosztottai, színészei, kollégái nem álltak ki mellette testületileg, nem jelentették ki, hogy velük ilyet nem csinált és vele kapcsolatban ilyen soha fel nem merült bennük.
Vagyis a budapesti színházi szakma egésze tudta, szinte bizonyossággal, hogy egy közismert, korszakokon át vezető beosztásokban regnáló személyisége miket művel, és ennek tudatában engedte meg azt – és nem csak eltűrte –, hogy az illető fiatalokat oktasson-neveljen, és a színházi szakmában szokásos, szinte korlátlan intézményvezetői és művészeti hatalmat kontroll nélkül gyakorolja.
Attól tartok, nem csak hivatalból kell elborzadnunk egy olyan közegtől, amelyben ilyesmik évtizedeken keresztül megtörténhetnek. Mondhatjuk, közismert, hogy a színházi közeg, a nem hagyományos életmód, a rendezői szereposztói elképzeléseknek és esetenként az önkénynek történő kiszolgáltatottság, a sikertelenség állandó és ismétlődő lehetősége önmagában is olyan környezetet teremt, amelyben mindig mindenki – talán csak a „nagy nevek” nem – folyamatosan kénytelen kockára tenni mindent. A pályakezdők, az egyetemre sokadszorra be nem kerülők, a stúdiósok, a nem megfelelő, nem trendi külsejűek kiszolgáltatottsága sokkal nagyobb, mint a civil életben, pedig ott sem elhanyagolható.
Általában olyan lelkialkatú emberek akarnak színészek lenni, akik érzékenyebbek, mint az átlag. Néhányan közülük hajlamosak a művészeti nagyságot és az intézményi hatalmat összetéveszteni az emberi nagysággal, az emberi tisztességgel. Ebben a közegben az alkotási folyamat nagyszerűségére hivatkozva eleve olyan viselkedéseket lehet megszabni, normává emelni, amelyet hagyományos környezetben elutasítanának az emberek. Ebben a világban a köznapi ember számára felfoghatatlan és talán átérezhetetlen kiszolgáltatottság – úgy látszik – a mindennapok része, hogy az elpusztított, tönkretett sorsok tucatjai sem tudják áttörni a hallgatás falát.
A sok évtized alatt nem akadt egyetlen politikus, színházi híresség, neves pályatárs sem, aki nemet mert volna mondani? Aki megfegyelmezte, a dolgok súlyához méltóan megfenyegette volna azt, aki köztudomásúan ilyesmiket művel? Mint ahogy az is rejtély számomra, hogy egyetlen áldozat sem becsülte magát többre a karrierjénél? Egyetlenegy sem? Ezt nem tudom elhinni, több karakán ember van közöttünk, mint az örök pesszimisták hirdetik, sokkal inkább valószínű, hogy sok-sok rangban azonos szinten álló „barát”, netán tettestárs kellett ahhoz, hasonlóan a most kibukott amerikai példához, hogy az esetek nagy száma ellenére ne robbanjon ki a botrány. Ne felejtsük, itt nem apró stikliket, hanem halmazatban évtizedes szabadságvesztéssel fenyegetett bűncselekményeket titkoltak el.
És most szólni kell a férfiakról is, akiknek meg kellett volna védenie ezeket a lányokat, nőket. Akiknek vagy nem merték elmondani a szerelmeik, lányaik, hogy mi történt velük, vagy a férfiak bizonyultak gyávának. Arra nem is akarok gondolni, hogy a saját karrierjük érdekében hallgattak. Vagy igen? Itt nálunk vidéken (megnyomtam ezt a szót), ha valaki ilyesmit csinál, számolnia kell azzal, hogy nem húsz év múlva, egy Facebook-posztban találkozik legközelebb a tette következményeivel. Nem pártolom az önbíráskodást, de ha a nyilvánvaló bűn büntetlen marad, sokkal, de sokkal könnyebben történik meg újra. A családunk, a szeretteink sorsa személyes ügyünk, és van amikor az ő életük és becsületük a mi a sorsunknál is többet ér. Mikor, ha nem az ilyen esetekben?
Az áldozatokon kívül mindenki lapít egyelőre ebben az ügyben, mintha minden érintett tesztelné a nyilvánosság botrányt fokozó erejét, és abban reménykedne, hogy megúszhatja saját szerepének nyilvánosságra kerülését. Ez persze érthető, hiszen ha az intézmények érintettsége kiderül, vagyis az, hogy jelenlegi vagy korábbi vezetésüknek tudomásuk volt a történtekről, akkor sok további fej kerülhet veszélybe.
A budapesti művészeti elit mindig is hajlamos volt olimposzi magasságokból tekinteni a pórnépre. Ez persze mindig is nevetséges és szomorú volt, de most már szánalmasnak is tűnik. Itt az ideje, hogy egy kicsit rendet tegyenek maguk között, és nem a szokásos belterjes módon, elkenve a felelősséget, hanem minden bűnt elkövető vagy csak félrenéző érintett megnevezésével.
Mindegyikük a karrierjével fizessen, ahogy az áldozatok közül sokan, mert csak így remélhetjük, hogy nem történik meg újra.
A szerző szociológus