Ismét nő vezeti Nagy-Britanniát, a szigetország történetében második alkalommal választottak hölgy miniszterelnököt. Theresa May 1997-től tagja a brit parlamentnek, többéves kormányzati múlttal a háta mögött. Hat éve áll a belügyi tárca élén, ezzel belügyminiszterként az egyik leghosszabb időt töltötte el a korántsem súlytalan poszton. Európai Unió-párti politikus, és a népszavazási kampányban a bennmaradás mellett érvelt, mindezt úgy, hogy egyetlen olyan nyilatkozata sem volt, amellyel más politikusokhoz hasonlóan megpecsételte volna a sorsát.
Theresa Mayről tehát nem mondható el, hogy tapasztalat és hozzáértés nélkül került volna elő a kalapból, amikor David Cameron kormányfő utódját kellett megválasztani a konzervatív pártban. Mégis, ahogy minden olyan esetben, amikor nő kerül fontos hatalmi pozícióba, ezúttal is megjelentek a „Több nőt a politikába!” jelszavak és a kvótát szorgalmazó hangok a magukat haladáspártinak kikiáltó hazai és külföldi véleményformálók részéről. Itthon a Népszabadság vette elő az ismert sablonokat: kellenek a női vezetők, hiszen „fontosabb számukra az együttműködés, mint a versengés”, „nőként, anyaként hamarabb eszükbe jut a következő generációk sorsára gondolni, s elősegíteni nőtársaik, és általában a gyengébbek esélyegyenlőségét”. A Hvg.hu pedig pletykamagazinok stílusában arra jutott, hogy Theresa May nem az a fecsegős fajta politikus, nem pletykás, nem csacsogós, és nem az a típusú nő, akivel a lábgyantázásról lehetne beszélgetni.
Tehát az amúgy a nemek esélyegyenlősége mellett kardoskodó baloldali és liberális sajtó szerint egy nő egyrészt azért jó politikus, mert „tipikus” női tulajdonságaival – érzékenység, empátia, gondoskodás – szolgálhatja az ország ügyeit, aminek nyomán nyugodtabb, békésebb légkört teremthetnek, megszűnhetnek a konfliktusok. Theresa May nem fecseg, nem csacsog – ezek szerint unikális nővel állunk szemben, akire nem jellemzők ezek a – mint a Hvg „elemzése” sugallja – inkább hölgyekre jellemző rossz szokások, így pedig méltóvá válik arra, hogy megfelelő vezető legyen. Hiába a nőpárti és esélyegyenlőségi retorika: belátható, hogy ezzel a gyakorlattal a progresszió eszméjét magának vindikáló liberális és a baloldal kontraproduktív hatást ér el. Azzal ugyanis, hogy a nők politikai szerepvállalásának szükségességét a tipikusan „női” tulajdonságok közéletet befolyásoló hatásával legitimálják, egyúttal konzerválják a velük kapcsolatos sztereotípiákat. Mindebből az következik, hogy nem képesek megfelelő választ adni arra a kérdésre, miként lehet összebékíteni azt, hogy látszólag szükség van egy kifejezetten a nők által képviselt politikára, azzal a másik politikai-társadalmi törekvéssel, amely e kategória létjogosultságának megkérdőjelezésére irányul.
Szükség van nőkre a politikában, ez nem kérdés. Ugyanakkor egy nő ne attól számítson jó politikusnak, hogy nem a lábgyantázásról beszél, vagy mert hatalomra kerülése „nőies” tulajdonságai révén a pacifizmus eljövetelét ígéri. Mint minden politikusnál, a nőknél is az alkalmasságnak, a hozzáértésnek kell lennie a kritériumnak, ahhoz viszont, hogy ezek az erények megmutatkozhassanak, szükség van egy általános attitűdváltozásra a bal- és jobboldali pártok részéről egyaránt – itthon ez különösképpen igaz. A pártoknak kulcsszereplőknek kellene lenniük abban, hogy ösztönözzék a nők szerepvállalását a közéletben és érdekeltté tegyék őket a politikában, hogy aztán elváljon: kik azok a tehetséges nők (és férfiak), akik alkalmasak az ország közügyeinek intézésére.
Az új mottó tehát az legyen: több hozzáértő nőt a politikába!