A túlnyomó többség múlt pénteken azt gondolta: eldőlt, pontosabban „le van vajazva”. Orbán Viktor miniszterelnök a Modern városok program keretében ugyanis éppen Győrben, Borkai Zsoltnál vizitált, és ezt találta mondani róla: „Szeretnék vele együtt dolgozni a jövőben is, és ez érvényes az olimpiai mozgalomra is.” Ezt a kijelentést a kívülállók úgy dekódolták, hogy a kormányfő megüzente a Magyar Olimpiai Bizottság (MOB) tagjainak: a keddi tisztújító közgyűlésen Borkaira „kell” szavazni.
Nem kellett. Szabad, sőt tiszta volt a verseny. Kétségtelenül túlzottan átpolitizált mindennapjainkban ez az igazi üzenet.
Természetesen a sport sem mentes a politikától. Hogyan is lehetne, hiszen állami forintok híján nem győzné a versenyt a nemzetközi porondon. Ám a Magyar Olimpiai Bizottság mindig képes volt megtartani a szükséges távolságot. 2006-ban például az akkori elnököt, Schmitt Pált ostorozták, amiért szerepet vállalt a politika nagyszínpadán, ám a megbuktatására indított kampány is kifulladt; éppen azért, mert természetesen azt még inkább politikai töltet hajtotta, és Schmitt Pál az olimpiai mozgalomban mégis csak mindenekelőtt kétszeres bajnok, a nemzetközi bizottság, a NOB köztiszteletben álló tagja.
Ebben a körben Borkai Zsolt is elsősorban tornasportunk olimpiai bajnoka, csak másodsorban élvonalbeli politikus. Megpróbálta egyszerre irányítani a MOB-ot és Győr városát – nem ment, vagy legalábbis nem ment olajozottan. Erről a riói eredmények pontosan árulkodnak. Ugyanúgy nyolc aranyérmet szereztünk, mint négy évvel korábban, ám az ezüstök és bronzok száma már jelentősen leapadt, és ha Hosszú Katinkát és Kozák Danutát kivonjuk a magyar sportból – ami persze képtelenség –, akkor nem éppen szívderítő, ami marad. Másként megközelítve: nem térült meg a befektetés. A magyar sportot kiemelt stratégiai ágazattá léptették elő – kevésbé hivatalosan: ömlik bele a pénz, és akik öntik, érthetően többet várnak.
Kitekintve belügyeinkből érdemes a brit példát felemlegetni. Nagy-Britanniára teljes joggal sportnemzetként tekintünk, éppen ezért talán meglepő, hogy II. világháború után – a legutóbbi három nyári játékot leszámítva – egyszer sem szerzett öt aranynál többet az olimpiákon, és amikor 1996-ban Atlantában csupán egyet, akkor betelt a pohár. A britek nekifutottak a 2012-es pályázatnak, amit sikerre is vittek, de nemcsak az infrastruktúrát fejlesztették, hanem a sportéletet is. Az eredmény irigylésre méltó: a „békeidőket” idéző, tökéletes szervezésű olimpia Londonban, 2008-ban, 2012-ben és 2016-ban pedig sorrendben 19, 29 és 27 arany! Ehhez képest mi csak helyben járunk, a Budapest 2024-ről nem is szólva.
Borkai Zsolt sportember, pontosan tudja, hogy a mögöttünk hagyott négy (és fél) év a lehetőségekhez mérten nem sikertörténet. Nem futamodott meg, vállalta a versenyt, nem élt vissza a helyzetével, és végül alulmaradt. Szégyenkezni nincs oka, emelt fővel távozhat. Az utódja, Kulcsár Krisztián sorsa a saját kezében van. A kasszakulcsot a kormány ugyan visszavette, de a felelősség alól nem bújhat ki, nagyrészt rajta múlik, hogy a következő években a magyar sport milyen irányba halad.
A Magyar Olimpiai Bizottság százhuszonegy éve fennálló, minden vihart túlélt, alapvetően társadalmi szervezet. Eddig csupán két olimpiai aranyérmes elnöke akadt; az előző kettő: Schmitt Pál és Borkai Zsolt. Kulcsár Krisztián csak hozzájuk képest rajtol hátrányból, de a két ezüstje így is szépen csillog. Élvezi a bizalmat, szó sincs róla, hogy politikai ellenszélben kellene dolgoznia.