A populista minősítést dorongként használja az atlantista gazdasági és politikai garnitúra médiája. Amőbafogalom, amely tetszés szerint veszi fel a ráfogás formáját.
A populista jelzőt a finnyás liberális és a szocialista sajtó használgatja az új pártok – Front National, Podemos vagy Beppe Grillo Öt Csillag Mozgalma – lekezelő modorú jellemzésére. „A populizmus kifejezés mindenekelőtt sértés – írja Chantal Delsol francia eszmetörténész. – Vele azokat a pártokat és mozgalmakat jellemzik, amelyek tagjait többnyire butáknak, korlátoltaknak, sőt gyengeelméjűeknek minősítik.” Mit gondoljunk e „civilizáltakról”, akik zsigeri gyűlölettel kiáltanak kígyót-békát a populista „vadakra”, mert nem sikerült őket háziasítani? „Nem ismerek nagyobb brutalitást – folytatja Delsol –, mint ahogy a populista irányzatokat fogadják demokráciánkban.” A populista lett a becsmérlő jelző, mióta a fasisztázás kezd elkopni a sok használattól. A szerző nem dicséri a populizmust, nem azonosul vele, de védelmébe veszi, és nem tagadja jogát a demokráciában. Inkább észszerű magyarázatot keres létezésére. Tegyük mi is ezt vele.
Tapasztaljuk mi is, hogy korunk fő problémája az alkalmi és extrém közösségeket hajkurászó hedonista individualizmus elterjedése a nyugati életvitelben és a hozzá mindjobban hasonuló Magyarországon. A közösségi kötelékektől elszabadult egyénnek a tévében, reklámiparban sztárolt eszménye és ideológiai piedesztálra emelése egy célt szolgál: alacsony szinten gerjesztett vágyak last minute kielégítését. Az életminőség hajszolása a mértéket adni képtelen, de önmagukra elitként tekintők célja. Őket követi a hátsó vagonokban ülő tömeg, másod- és harmadosztályú jeggyel utazva. Csak egy életünk van, mondják a transzcendenciát tagadó trendi véleményvezérek. Az amerikanizált európai demokrácia ilyen felfogása viszont egyre súlyosabb paradoxonokkal terhelt: például folyton védekezésre kényszerül a bevándoroltak náluk életképesebb és összetartóbb életformájával szemben, de a kivételezett haszonélvezőket is motiválatlan életre kárhoztatja. Ám amikor növekvő számú szűkölködők, a létminimum alatt élők, a lecsúszó középosztály alkalmi véleménytáborával szembesül, akkor az ideológiai fősodor szentté nyilvánítja elvtelen elveit és szerzett vagy kapott kiváltságait. Amikor a belföldi vagy külföldi többség hangja behallatszik az elefántcsonttornyaik ablakán, akkor a tolerancia apostolainál az elemző show-műsorokban beindítják a rágalmazást, és megy a verkli, amelyet ravaszul kell tekerni: a demokráciaféltés, a fasizmus szörnyűségeinek asztaltáncoltatásával.
A liberalizált média ahelyett, hogy szembesülne az anyagilag, de még inkább a szellemileg kisemmizettek szószólóival, kényelmesen kitolja a hivatalosság látómezejéből és megbélyegzi őket, az általuk képviselt tiltakozókkal együtt. A populista mozgalmak és pártok a gazdasági ügyvitellé silányuló európai politika gyomja mellett szárba szökő, élénk színű virágok, és létükkel tanúsítják: az atlanti demokrácia vezető elitjéből hiányzik mind a meggyőződés, mind a bátorság. Csak élnek és dumálnak, mint Marci Hevesen.
A populista nem demagóg, de védi partikularitását, gyökereit, hazáját. Lokálpatrióta, visszametszené a fogyasztói magatartás vadhajtásait, és a helyi ügyek intézését a helyieknek követeli. Védi a részlegest, az esetlegest a totalitárius egyetemesség brüsszeli fogáspróbái ellen. A populista beszéd a politika rég eltűnt erkölcsi dimenzióját követeli vissza, ugyanakkor antiglobalista, amennyiben a globalizmus a multimilliárdosok politikai és kulturális hegemóniáját jelenti. És ma már nem csak a „populisták” háborodnak fel azon, ahogy a gazdaság főszereplői és médiadívái diktálnak a politikának, vagy akár átveszik tőlük a gyeplőt. Nekik ab ovo semmi keresnivalójuk nem lehetne a politikában, mivel az egy sajátos dimenziója a társadalmi világnak. A „populisták” szókimondók, nyersek, és nem hajlandók az önjelölt elitnek és adminisztrációjának bikkfanyelvén beszélni a valóságról. Diagnózisuk gyakran téves, de ettől még a demokratikus diskurzus részei ők is. Követelésük jó részének mielőbb érvényesülnie kell. Ha mégsem, akkor a megbélyegzők legyenek koherensek önmagukkal, és mondják már ki: nem demokráciában, hanem felvilágosult – vagy félhomályos – diktatúrában élünk, amelyben a véleményhatalmi elit a gazdasági elit érdekeit szolgálja ki, de közben álszent módon a népre vagy a többségre hivatkozik. A „populisták” nemcsak tudják, de ki is mondják: a jelenkori demokrácia és a tudományos liberalizmus csak a tiszta profitnak kedvez.
Emlékezzünk: a 2010-es választások után az új alkotmány kihirdetése, a médiahatóság megalakulása után egyéb sem ment az atlanti médiában meg az üvöltöző Európai Parlamentben, mint hogy a magyar miniszterelnök populista, a Fidesz populista, a „tizenvalahány ezres” budapesti békemenet populista. És ez milyen ciki a cuki liberálisok és szocialista puszipajtásaik szalonműveltségéhez képest! Ehhez képest most mit látunk az egykori üvöltözőtől? A liberális véleménykolompos Guy Verhofstadt az Európai Parlament megüresedett székét megpályázva szövetségre akart lépni a populista, sőt euroszkeptikus olasszal, Beppe Grillóval. Ezért már öt nappal a választások előtt a Le Figaro megszellőztette, hogy a szintén olasz Antonio Tajani, a jobbközép Európai Néppárt képviselője lesz a befutó. A fényképes interjú alcíméből azonban nem maradt ki a slusszpoén: Tajani a populista Berlusconi szóvivője volt.
A populistát kiáltók és a nemrég még populistának bélyegzettek így olvadnak össze nemesfémmé az alkudozások legmagasabb hőfokán. Tajani kimondja végre: kegyetlen gazdasági világháború van, és megakadályozta, hogy a multinacionális amerikai Tenneco elköltözzön Gijonból. Európa nem teheti meg – nyilatkozta –, hogy az erkélyről szemlélje az Egyesült Államok, Oroszország, Kína és India egyezkedését.
Az interjú címe: Meg kell változtatni Európát, nem megölni. Elég populista szöveg. Itt a populista, hol a populista? Talán az a populista a liberális médiában, aki megállás nélkül populistázik.
A szerző politológus