Ki emlékszik már a Reformszövetségre? Pedig micsoda médiafelhajtás volt körülöttük 2008-ban! Olyan „szakemberek” osztották az észt, mint Oszkó Péter vagy Békesi László, a Horn-kormány első pénzügyminisztere. De Békesi legalább nem csinált akkora bajt, mint utóda, Bokros Lajos.
Miért hisszük mi, magyarok azt, hogy aki az üzleti szférában jó vagy egyszerűen csak megszedte magát a privatizáció zűrzavaros éveiben, az ért a makrogazdasághoz is? Kóka János, Gyurcsány Ferenc, Bajnai Gordon, Veres János, hogy csak néhányat említsek azok közül, akik katasztrofális hatással voltak a magyar gazdaságra, ezt képzelte magáról.
Demján Sándor 2008 februárjában nagy cikket jelentetett meg az akkor még baloldali-liberális Figyelőben arról, hogy az erős forint gyilkolja a gazdaságot. Kétségbeesetten küldtem be egy cikket ugyanoda, hogy milyen veszélyes dolog a gazdaságban az árfolyam babrálása, és mennyi kárt okozott már a Bokros–Surányi-csomag idején is a csúszó leértékelés.
Természetesen a Figyelő válaszra sem méltatott, a cikk másutt jött le, de a Gyurcsány–Bajnai-kormány sajnos hallgatott a „bölcs” tanácsra, sikerült is fejre állítaniuk a magyar gazdaságot, a világválságtól teljesen függetlenül. Leértékelésből infláció, abból drasztikus kamatemelés, az államadósság elszaladása, 10 százalékos költségvetési deficit, drasztikusan zsugorodó GDP, a lakossági devizahitelek bedőlése, bérbefagyasztás, nyugdíjcsökkentés fémjelzi a Gyurcsány–Bajnai-korszakot.
A konvergenciaelvárásoknak a baloldali kormányok rendre képtelenek voltak eleget tenni. Az állampapírpiac és a befektetők második Görögországként kezelték Magyarországot – a magyar gazdaság omlik össze másodikként az unióban –, s ez Gyurcsány Ferenc és kormányának soha el nem múló szégyene.
És már lehetett is rohanni az IMF-hez a „mentőövért”.
Felteszek egy kérdést az olvasónak: ki fog egy év múlva ilyenkor emlékezni a Válasszunk! 2018 (V18) mozgalomra? A Reformszövetség kimúlását felidézve megelőlegezem az olvasók válaszát: senki. Mert összejött most megint tizenegy ember, szinte kivétel nélkül bukott, levitézlett, lejáratódott politikusok, rossz hírű közszereplők, akik osztják az észt, hogy mit kell tenni. (Tisztelet a jóindulatú, ám naiv kivételnek.)
Bod Péter Ákos az Antall-kormány idején előbb ipari és kereskedelmi miniszter volt, majd miután onnan távozott, a Magyar Nemzeti Bank elnöke lett 1994 decemberéig. Miniszterként azért bukott meg, mert a magyar ipar katasztrofális összeomlása éppen az ő regnálása alatt zajlott le. Közben nagy csinnadrattával kivonultunk a hatalmas posztszovjet piacról, ahová a konkurencia rajtunk „röhögve” nyomult be, átvéve a mi helyünket, főként élelmiszerpiacainkat. Jegybankelnökként Bod Péter Ákosnak sikerült 25 százalékos tartós inflációt produkálnia, hadd ne soroljam.
De itt látom Mellár Tamást, egykori kollégámat is. Ő a Hír TV-ben nemrég szerényen arról beszélt, hogy „Istentől kapott talentumát” (az ő szavai!) nem saját gyarapodására használja, hanem a közjó javára. Nos, ez a fantasztikus, „Istentől kapott talentum” juttatta nyilván arra a bölcs, magvas felismerésre már nemegyszer, hogy hazánkban „előbb a teljesítménynek kell javulnia, csak utána jöhet a béremelés”. Nos, az egy főre jutó GDP (teljesítmény) terén az EU-átlag kétharmadán állunk, míg a reálbérszínvonal terén az egyharmadán.
Kérdezem én Mellár Tamást: meddig is kell még javulnia a „teljesítménynek” (az egy főre jutó GDP-nek) ahhoz, hogy a magyar kisember ne vergődjön nyomorszinten, hogy orvosaink, nővéreink, sofőrjeink stb. ne távozzanak külföldre? Amit Mellár hirdet, az a tipikus fordítva ülés a lovon. A magyar gazdaság teljesítményét évtizedek óta éppen a nyomott jövedelem-színvonal, az elégtelen piaci kereslet nyomja-húzza vissza, messze saját potenciális teljesítménye alá. A humán tényező tragikus történelmi alulértékeltsége a fő oka elmaradottságunknak, és nem a sohasem volt „túlfogyasztás”.
Itt sertepertél Raskó György, az Antall-kormány egykori agrárközgazda államtitkára, aki egykor kijelentette: Nyugaton már bontják a nagy agrárgyárakat. Dehogy bontják! Gőzerővel haladt előre azóta is a föld- és tőkekoncentráció, valamint a vertikális integrációs láncolatok kiépülése, miközben mi szétvertük a szövetkezeteket, valamint az integrációs láncolatot, elkótyavetyélve élelmiszeriparunk színe-virágát. Ez utóbbi mellesleg a Horn-kormány idejére, a Bokros–Surányi-csomag éveire esett.
Sokan elfelejtik, hogy a magyar állami tulajdon közel 70 százalékát az állítólag baloldali Horn-kormány éveiben privatizálták.
Ma a magyar agrárium színvonala az 50 évvel ezelőttinek felel meg. Csak emlékeztetőül: 1984-ben tízmillió sertés hízott a magyar portákon, míg ma kevesebb, mint hárommillió. Akkor a másodikak voltunk a világon az egy főre jutó sertéshústermelésben és -exportban Dánia mögött, ma nettó sertéshúsimportőrök vagyunk.
A V18-ak tizenegy tagja meghirdette fantasztikus programját. Ami leginkább megdöbbentett, az ennek a „programnak” a semmitmondó, általános lózunggyűjtemény-jellege. Legyen jobb egészségügy, oktatásügy, éljünk jobban stb. Ilyen óhajgyűjteményhez hasonlót Gipsz Jakab is tudna javasolni: süssön szebben a nap. Ugyanakkor miről nem beszél a magyar balliberális oldal? Például a migránsválságról. E téren teljes a katyvasz.
Niedermüller Péter azonnal kerítést bontana, Botka szerint nem kellett volna megépíteni, viszont Medgyessy Péter és Thürmer Gyula szerint igen, Kunhalmi Ágnes véleménye, hogy a migránskérdés csak álprobléma, fideszes álhisztéria. Gyurcsány Ferenc javasolja korlátlan befogadásukat, „mert minket gazdagítanak”. Én annyit üzennék e lap hasábjairól a baloldalnak, hogy a migránskérdés kezelése lesz 2018 mindent eldöntő kérdése. Az Orbán-kormány ezt a problémát, jobb híján, az EU vezető intézményeinek és csődöt mondott politikai gárdájának impotenciáját látva, kezébe vette, és a kerítéssel megoldotta. Ezzel egyben meg is nyerte magának a választók többségét.
A másik alapvető, a választásokat eldöntő kérdés a korábbi eszement, kontraproduktív, dilettáns megszorító csomagokhoz való viszonyulás. Bokros–Surányi-csomag, Gyurcsány–Bajnai-csomag. Mindkettő fölösleges, katasztrofális volt. Minden téren pont az ellenkezőjét kellett volna tenni: megerősíteni a forintot, letörni az inflációt, javítani a reáljövedelem-színvonalat, felpörgetni a piacon keresztül a gazdaságot. Majd a felpörgő gazdaság kitermelte volna az adósságteher csökkentésének forrásait.
A magyar kisemberek zsigereibe szinte pavlovi reflexként égett bele a tudat: hogyha jön a baloldali kormány, akkor jön az újabb megszorítócsomag. Azzal, hogy az Orbán-kormány szakított a lakossági megszorítócsomagok politikájával (ahelyett rezsicsökkentés, devizahitelesek mentése, aktív családpolitika, munkahelyvédelmi akcióterv stb. következett), tulajdonképpen önmagában már megnyerte 2014-ben a választásokat, és nyerni fog idén is. A kérdés csak az, hogy meglesz-e újra a kétharmad?
A magyar balliberális oldal a megszorító csomagjaival, az IMF-hiteleivel lábon lőtte magát, kamikazerepülést végzett és becsapódott. Már szinte szánalmas, ahogy az MSZP az 1994-es 54 százalékos csúcsról összezsugorodott 10 százalék alá. És nem találva saját berkeiben egyetlen alkalmas miniszterelnök-jelöltet sem, előhúzta a talonból – „karácsonyi ajándékként” – egy egyszázalékos töredékpártocska szerencsétlenkedő vezetőjét. És ott van még a DK, valamint Gyurcsány, akit a baloldali ellenzék se lenyelni, se kiköpni nem tud. Ő egymagában garantálja Orbán biztos győzelmét.
Ami pedig Heller Ágnes hatalmas ötletét illeti a Jobbikkal való összefogásra, hogy is fogalmazzak, hogy ne bántsam meg őt, szóval enyhén szólva is hibbant gondolat. Elkötelezett baloldali és liberális soha nem fog Vona Gábor pártjára szavazni, mint ahogy egy következetes radikális jobboldali sem Gyurcsány Ferenc pártjára. Az árnyékértelmiség egyelőre vadul tagadja, hogy árnyékkormány lenne. Nyilván még nincs itt az ideje, hogy bejelentsék. Annak is eljön az ideje.
A szerző közgazdász, egyetemi docens