Sztálin halálát követően a kommunisták felállítottak egy egyszerű képletet, amelyhez a mai napig ragaszkodnak: a kommunizmus alapvetően egy jó gondolat, Lenin idejében minden rendben ment, csak Sztálin faragatlan és műveletlen volt, kialakította személyi kultuszát, és ez torzulásokhoz vezetett.
Az úgynevezett baloldali pártok, érdekcsoportok a mai napig ragaszkodnak ehhez az axiómához, mintha ez éppen Newton valamelyik törvénye lenne, és számokkal, képletekkel bizonyíthatóvá válna. Egyet nem akarnak soha kimondani, ami végül is a baloldalt is megszabadítaná béklyóitól és új perspektívát nyithatna számukra – maga az eszme, a kommunizmus nemcsak valamiféle tévedés, egy jó gondolat rossz útra terelése, hanem közönséges gonosztevők tudatos és könyörtelen diktatúrája, amelybe emberek százmillióit verték bele erőszakosan, kegyetlenül és törvénytelenül.
Sokan beszélnek a gépezet, a bolsevik megsemmisítő rendszer alapvető bűneiről, ám a helyzet az, hogy mindez, még ha igaz lenne is, szikrányit sem enyhít Sztálin emberi gonoszságán. Fiatalon is eltökélt, konok és büszke volt. Megvetett minden értelmes foglalkozást, és állítólag a cári titkosrendőrséggel is tartott fenn kapcsolatot, amelyről egyes elvtársai is tudhattak. Talán éppen ezért, vagy a párt számára rendszeresen rablásokból és útonállásokból biztosított pénznek köszönhetően egyre magasabbra tolták a párt hierarchiájában.
A forradalom és a bolsevik diktatúra vezetői kölcsönösen elnézték egymásnak a köztörvényes bűncselekményeket, sőt dicséret is járt érte. 1918-tól kezdődően hivatásos gonosztevők olyan diktatúrája szakadt Oroszországra, amelynek nagyságát mindig igyekeztek elbagatellizálni, később egy ember, Sztálin hibájává tenni. Tény, hogy ő már 1918-ban nem habozott helyben és ítélet nélkül tucatszám agyonlövetni olyan egykori cári tiszteket, akik a bolsevik rezsim szolgálatába álltak és rosszul felszerelt hadsereggel nem tudtak csatát nyerni. Ám ez csak egy epizód, egy mozzanat, és ezekből ezer meg ezer adódott, amelynek Sztálin részese, alakítója volt.
A fő bűnös maga a szovjet kommunista rendszer, amely megköveteli az eszement terrort emberek millióival szemben. 1918-ban még Lenin élt és virult, amikor osztályalapon elkezdték az emberek tömeges megsemmisítését. 1922-re már tízezrek tapasztalhatták meg a Szoloveckij-szigetek vendégszeretetét az egykori kolostorból börtönné alakított kényszermunkatáborokban. Sztálin ekkor ugyan még messze volt a teljhatalomtól, de része volt a rendszer gonosztetteinek.
Teljesen felesleges kitérni olyan fikciókra, hogy mi lett volna, ha Trockij, Zinovjev, vagy éppen más vezette volna az országot. Trockij vagy Zinovjev éppen olyan előszeretettel tocsogott a vérben, mint az őket kivégző Sztálin. Nem volt ez másképp az 1919-es európai patkányforradalmak esetében sem. Hírlik, hogy Szamuely arról ábrándozott, hogy majd a Vörösmarty téren egy hatalmas nyaktilót állíttat fel, és pezsgőzés közben fog gyönyörködni a kivégzésekben. A Lenin-fiúk és a népbiztosok így is épp eleget gyilkoltak és gyilkoltattak.
A kommunisták emberellenes rendszerét csak az ellenségkép létezése érdekelte. Sztálin a likvidálásokat, a tömeges kivégzéseket tökélyre vitte, de ehhez apparatcsikok százezreinek aktív részvételére volt szükség. Egy állandó önigazolásra. Amikor aztán az osztályellenség elfogyott, jöttek szépen az egykori harcostársak. Az eszme, a párt nevében elkövetett gazságokat mindig rátolták valakikre, miközben a vörös kommunizmust szeplőtelenül, hófehérben és szűziesen propagálták. Soha nem haboztak bárkit is feláldozni a soraikból. Így járt a szintén rettegett Berija, sőt a belügyi vezetés nagy része is.
A Hruscsov idejében rehabilitált, egykor kivégzett emberek szinte kivétel nélkül a párt azon harcosai voltak, akik bekerültek a nagy sztálini húsdarálóba a 20-as évek végén, a 30-as években. Nyilván Jagodát, Jezsovot és még tucatnyi másik bűnözőt nehéz lett volna rehabilitálni, ám fényesre mosták olyan emberek neveit is, akik a korábbi rémtettekhez asszisztáltak, vagy éppen aktív támogatói, elkövetői voltak.
Maga az eszme felett persze nem mondhattak soha ítéletet. A Szovjet-unió létezése egyenlő volt a vörös diktatúra könyörtelenségével, a lehetőséggel a törvénytelenül szerzett zsákmány megszerzéséhez. Végtére is az egész eszme és rendszer népek, nemzetek megtörésére, tönkretételére lett alapozva.
A kivérzett és szolgaságba döntött Kelet-Európa a legszomorúbb példa erre.
A szerző pedagógus