Teljesen egyetértek abban, hogy az októberi forradalom a magyar történelem aranybetűs lapjai közé tartozik. Teljesen egyértelmű, hogy a több százezres tüntetések résztvevői, a hős harcosok, az áldozatok nem bírtak tudomással a később nyilvánosságra került tényekről.
Nem állítottam azt, hogy a „forradalom provokáció volt”, hanem azt, hogy a forradalom kirobbantása volt tudatos provokáció, de rögtön hozzáteszem, hogy a „provokáció” vereséget szenvedett, mert a Szovjetunió hatalmas erkölcsi és politikai kárt szenvedett, hasonlóan a Rákosi–Gerő-féle sztálinista vezetéshez. A közvetlen vezetés tagjai közül többeknek távozniuk kellett a hatalomból, ugyanakkor tény, hogy a Szovjetunió katonai győzelmet aratott, mert csapatai 35 évig maradhattak hazánkban. A provokáció katonailag elérte célját.
Ám a szovjetek és a magyar sztálinisták nem számoltak egy ekkora erejű robbanással, az egész országot átfogó dicsőséges forradalommal. A könyv első részének címe „A győztes forradalom”, amit csak egy brutális katonai beavatkozással tudtak leverni. A történelem amúgy számos kudarcba fulladt katonai provokációt ismer, ahol a későbbi történések már a provokátorok szándékaival ellentétesen alakultak.
Vita a forradalom kitörésének tisztázatlan körülményeiről korabeli dokumentumok tükrében
Rubovszky András szerint Jobbágyi Gábor két állítása nem állja meg a helyét egymás mellett. Ha a forradalom tényleg provokáció eredménye volt, akkor a Széchenyi társaság főtitkárának véleménye szerint hamis az az állítás, hogy nem érte el a célját. Ha tényleg provokáció volt, akkor – a szerző bármennyire is felmagasztalja résztvevőit, harcosait, áldozatait – célját elérte, hiszen a szovjet megszállás még 34 évig fennmaradt.
Véleményem alátámasztott, komoly, megbízható forrásokon nyugszik, melyeket kritikusom láthatóan nem olvasott el: például a párizsi békeszerződés és a Varsói Szerződés vonatkozó részleteit könyvemben lábjegyzetben közlöm.
Az ENSZ-különbizottság megállapítja – melyet az ENSZ közgyűlése nagy többséggel elfogadott –, hogy a szovjetek október 21–22-én pontonhidakat vertek a Tiszán, ezen indultak meg Kárpátaljáról és Erdélyből órákkal a rádió ostroma előtt. Hasonló csapatmozgásokat észleltek Veszprém és Szombathely felől október 22-én Székesfehérvár irányába. Az 1955-ben megkötött Varsói Szerződés nem adott lehetőséget ilyen beavatkozásra, mert kizárólag külső támadás esetén lehetett volna akcióba lépni.
Az ENSZ közgyűlése szerint viszont a Szovjetunió „háborút” indított egy független, szövetséges ország ellen. Nem állítanám, hogy a nyugati világ „passzív” volt a forradalommal kapcsolatban. Bár katonai segítség nem volt, nyugatról folyamatosan kaptuk az élelmiszer- és egészségügyi segítséget, s nem felejthetjük azt sem, hogy a Szovjetuniót és a Kádár-kormányt hosszú évekig az ENSZ-ben és diplomáciailag is szankciókkal sújtották.
Orosz kutatók közlik, hogy 1956 júliusában Andropov nagykövet, a KGB későbbi vezetője felkeresi a Székesfehérváron állomásozó szovjet hadsereg parancsnokságát, s kijelenti: „olyan helyzet állhat elő Magyarországon, melyben a szovjet hadsereg bevetése elkerülhetetlenné válhat. A magyar vezetés a szovjet hadsereghez fordulhat segítségért.”
Szintén orosz történészek közlik, hogy Malasenko altábornagy, a magyarországi szovjet haderő parancsnoka kijelenti: „sor került volna-e egyáltalán a magyar forradalomra a szovjet nagykövet titkos tevékenysége, és kétértelmű szerepe nélkül? Andropov […] orientált bennünket az események fejlődésére […] Sok-sok év után úgy tűnik, hogy a magyar kormánynak nyújtott segítségre vonatkozó kezdeményezések éppen Andropovtól indultak ki.” Szorgalmasan látogatják Andropovot a magyar sztálinista vezetők Gerő Ernő vezetésével.
Bata István még a forradalom előtt kétségbeesik Andropov előtt a „bekövetkező szörnyű események” miatt. Ezelőtt dolgozta ki a szovjet hadvezetés 1956 nyarán a „Hullám” haditervet „a magyarországi társadalmi béke helyreállítására”, Bata István közreműködésével. Andropov október 6. és 19. között több alkalommal találkozott a hadtest vezetőivel, és ellenőrizte, hogy az egységek készen állnak-e az Iránytű jelszó elhangzása után e hadműveletek beindítására. Október 19-én teljes harckészültségbe helyezték a Magyarországon lévő szovjet csapatokat.
Nagy Imre snagovi jegyzeteiben leírja: „a Rákosi–Gerő-klikk tervszerűen készítette elő az októberi provokációt. Rákosi és Révai is borzasztó vérfürdővel fenyegetett.” „Amikor október 23-án a békés tüntetésből a fegyveres harc kirobbant, számos elvtársnak az volt a véleménye, hogy ez tudatos provokáció következménye, amit a Rákosi-klikk az ÁVH segítségével hajtott végre.”
Sajnos nem ismeri kritikusom a következő fejezetet sem, melyben október 23-a ismeretlen részleteiről írok: Hogyan juthattak a tüntetők több ezren 23-án fegyverhez és lőszerhez egy kőkemény diktatúrában? Megdöbbentő, de három különböző forrás bizonyítja, hogy túlnyomórészt az ÁVH fegyverezte fel őket – például úgy, hogy a fegyvergyárból visszavonták az ÁVH-őrséget –, a teherautón odaérkező felkelők akadálytalanul jutottak fegyverhez.
Szűcs Miklós, a HM-ben tartózkodó magyar ezredes írja, hogy Tyihonov altábornagy, KGB-„tanácsadó” már 23-án 17 órakor intézkedett a legfelsőbb szovjet hadvezetésnél, hogy a szovjetek vonuljanak be Budapestre, mert ellenforradalom zajlik. Szűcs Miklós és néhány magyar tiszt közli, hogy erre semmi szükség, mert békés tüntetés zajlik. Tyihonov azonban Bata István telefonján intézkedik a konkrét hadműveletek beindításáról. Ez órákkal a rádió ostroma előtt történik, s 22 órakor szovjet csapatok lépik át Kárpátalja és Erdély felől a határt, s megindulnak Székesfehérvárról is Budapest felé. (Az ostrom éjfél után kezdődik.)
A párizsi békeszerződés alapján itt tartózkodó négy szovjet hadosztály, amelyet az osztrák államszerződés után ki kellett volna vonni, november 15-re harminc hadosztályra nőtt hatvanezer katonával, repülőgépekkel, nehéztüzérséggel, melyet a körülbelül tizenötezer főnyi könnyű fegyverrel felszerelt felkelők ereje nem indokolt.
Orosz hadtörténészek szerint közben az USA nagykövetsége 23-án éjjel 11 órakor azt táviratozta haza, hogy ÁVH-s egyenruhába öltözött, oroszul beszélő emberek lövik a tüntetőket, mert a magyar ÁVH-sok megtagadták a tűzparancsot. Másodlagos források szerint hatvan-hetven halott van.
Wittner Mária fiatal lányként ott volt 23-án a rádió ostrománál. Már akkor teljesen érthetetlennek tartotta, hogyan jutottak fegyverhez a felkelők, és külön lőszerhez. Nem értette a történteket, s később megerősödött benne, hogy a harc kirobbantása tudatos provokáció eredménye, s ez Balczó András határozott véleménye is.
A kétkedőknek és kritikusomnak ajánlom, hogy figyelmesen olvassák el az egész könyvemet, a lábjegyzetekkel együtt. Ha ezután is kételyeik vannak, kérem, keressék fel az Országgyűlési Könyvtárat, ahol a könyvtárosok készségesen asztalukra teszik azokat a könyveket és folyóiratokat fél órán belül, amelyekből ellenőrizhetik az általam leírtakat. Sajnos ezek a nagyközönség előtt ismeretlenek – bár szabadon hozzáférhetők.
Amúgy nem kívánom tönkretenni senkinek sem a „magyar történelemmel és életünkkel kapcsolatos nagyszerű élményét” – már csak azért sem, mert nekem is nagyszerű emlékem volt.
Ezért publikálok huszonöt éve e kérdésben, s igyekszem gyakorlati kezdeményezéssel is igazságot szolgáltatni 1956 hőseinek.
A szerző jogász, egyetemi tanár