A nemzetközi liberális sajtó a neofasizmus vörösen villogó riadógombjára csapott, ám újfent nem az iszlamista terror, a zsinagógagyújtogatások és a papkivégzések okán, hanem a markánsan konzervatív amerikai újságszerkesztő, Stephen Bannon Donald Trump általi kinevezése miatt. Ha valaki nem értené, miképp is juthatott egy „náci” a Trump-kormányig, akkor segítségül hívhatja ezt a magyar sajtóból eddig kimaradt konzervatív kisszótárt az amerikai új jobboldalhoz.
Az úgynevezett alt-right, vagyis alternatív jobboldal eltérő nézetek gyűjtőneve, amely konkrétan a neonáci nézetektől terjed a klasszikus liberális szólásszabadság-aktivizmusig. Bannon azt állította, hogy ő maga a klasszikus liberalizmus megannyi tételét vallja, ám emellett „gazdasági nacionalista”, értsd protekcionista. Fő ellensége a mainstream, a fősodor, az elit: egyaránt sírba kívánja juttatni a vén republikánus pártot és a baloldali demokratákat. Úgy látja, hogy az Ayn Randi-i objektivizmus és a szekularizáció ásta alá a nyugatot, és ennek ellenpólusaként tekint Trumpra. Mindezzel nem kell egyetérteni – Ayn Rand tisztelőjeként én sem értek egyet vele –, de a vak is látja, hogy Stephen Bannon nem zsidófaló fehér nacionalista.
A lap alapítója, megannyi publicistája zsidó, de vannak pakisztáni munkatársai is, legismertebb csillaga pedig a brit–görög zsidó–katolikus meleg–konzervatív Milo Yiannopoulos. Mindez csak azt bizonyítja, hogy a marxista gyökerű identitáspolitika, amely az elnyomási mátrix dogmája szerint sorolja a társadalmi csoportokat, nemeket és vallásokat elnyomók és elnyomottak, morálisan rosszak és jók kategóriájába, megbukott Amerikában. Zsidók, melegek, pakisztániak és feketék sorakoztak fel Donald Trump mögött és a Breitbart szárnyai alatt. A Trumpot támogató Twitter-viharba beszállt Malik Obama, a leköszönő elnök muszlim féltestvére is.
Stephen Bannon és a Breitbart azonban tagadja, hogy ők lennének az alternatív jobb. A valódi alternatív jobboldal elsősorban Richard Spencer és a Daily Stormer, illetve a 4chan mémoldalainak tizenéves társasága, nekik azonban semmi közük Donald Trumphoz. Hillary Clinton bohócot csinált magából, mikor vicces képeket gyártó tinédzsereket, na meg egy náci békát tett meg fő szellemi kihívójaként egy beszédében. (Ha az olvasó nem tudja, miről van szó, kérem, keressen rá az interneten Pepére, a békára!) Azok, akiket a média alternatív jobbnak nevez, azaz a Breitbart körül csoportosuló – Milo definíciója szerint – kulturális libertáriánusok nem nácik, hanem provokatív szólásszabadság-aktivisták. Ráadásul vannak köztük nem konzervatív egyének is. Pamela Geller deklaráltan Ayn Rand Veszett világáról nevezte el blogját, míg a Milónak és Mike Cernovichnak saját műsorában teret adó David Rubin, és a feminista Christina Hoff Summers egyenesen baloldali demokraták. Szintúgy figyelmet érdemel a kanadai Lauren Southern és Steven Crowder, illetve a Breitbarttal hajba kapott újságíró, Ben Shapiro is.
Antikapitalisták és libertáriánusok, netes trollok és tinimémek, meleg zsidók és feministák – ők az amerikai politikát a világhálón keresztül feje tetejére állító szólásszabadságpárti új generáció. Van köztük, aki szemez az alternatív jobboldallal (mint Cernovich), van, aki háborút folytat ellenük (mint Shapiro). Ám egy biztos: mindez nem nácizmus és nem is fehér nacionalizmus. Aki nem lát különbség a gondolatok piaca és a Mein Kampf között, az minden politikai realitásérzékét elvesztette. Mindössze a baloldali elit világának összeomlását demonstrálja az, hogy nem tudnak mit kezdeni sem a szólásszabadság, sem pedig a jobboldal felé orientálódó kisebbségek jelenségével. Amikor pedig az amerikai nácizmus és az új jobboldal rémképeit festik meg a hazai balos lapok, tartsuk észben: politikai szótárunk szerint ők nem sokban térnek el a klasszikus szólásszabadság értékeitől, és valószínűleg inkább az zavarja őket, hogy a fenti újságírók nagyon nagy része tisztelettel tekint Orbán Viktorra.
A szerző történész