Később azt is láttam, hogy Horn Gyula olyan öltönyt hord, amire bármikor rávehető a pufajka; és sorjázó utódai, a konfekció szorításából szabaduló, legalább kifelé polgári eleganciájú úriemberek sem tudtak megtéveszteni. Egészen a legutóbbi időkig: ez a Tóbiás József olyan semmilyen, se hús, se hal. Annyival inkább elemében van a pilvaxos kiscsoportos foglalkozásokon, mint az utcai tömeggyűléseken, hogy nehéz felfedezni benne az ifjú, tapasztalatlan Lukács Györgyöt, aki menet közben tanul meg tizedelni.
Szerencsére most, hogy a bülbülszavú Szanyi Tibor bejelentkezett a pártelnökségre, aki sérelmezi a hajdani kormányerő tartós gazdasági mélyrepülését, Tóbiás kimutatta a foga fehérjét: a fáma szerint reaktiválni kívánja pártpénztárosként Boldvai Lászlót. Lassan felnő egy nemzedék, amelynek sem Boldvai, sem Tocsik Márta neve nem mond semmit, pedig a mai Magyarországot sok tekintetben a Tocsik-botrány alapozta meg. Amikor Deutsch Tamás a Horn–Kuncze-kormány félidejében kirobbantotta az ügyet, a lobogó hajú politikusban még nem a szabadszájú Twitter-bajnokot, hanem a prágai hőst látták. A Fidesz pedig türelmes munkával el tudta magyarázni az istenadta népnek: nézzétek, az exkommunista szocik és a korábban megtévesztő módon antikommunistának mutatkozó szadeszesek képesek összekapaszkodni, ha arról van szó, hogy közösen lopjanak tőletek.
Ennek a kleptokrata frigynek volt az összehozója szoci részről Boldvai – jött is utána a Puch-korszak a szofisztikáltabb módszereivel, amibe itt most nincs mód bővebben belemenni. A közel két évtizedes történet után a munkásokat megtagadó baloldalnak még volt módja pótvizsgázni: Orbán Viktor az ezredvégen betette ugyan a lábát az ajtórésbe, de az ezredelőn ügyesen rácsukták az ajtót. A történelem azonban nem felejt: a tocsikoló SZDSZ-t időközben már ledarálta, s a lehető legjobb úton van efelé az MSZP is. Tóbiás most az idő visszaforgatásával kísérletezik: ha visszamennek a kályhához, hátha újraéled a régi dicsőség is. Mindenesetre jó hír, hogy tocsikolni jó darabig biztosan nem lesz módjuk – egy populista fordulat azonban meghosszabbíthatja a párt elhúzódó agóniáját. Populista kísérlet már volt az MSZP-ben: Gyurcsány Ferencnek hívták, aki anti-Orbánként lépett fel, de már jó ideje az anyapárton kívülről ágál, várva a megfelelő alkalmat a potenciális pártegyesítésre, amit természetesen csakis ő hajthat végre (újfent) antiorbánista kihívóként. Ehhez a törzsszociknak érthető módon nem fűlik a foguk: a párttörténet mutatja, hogy Rákosit sem engedték a száműzetésből visszatérni. Egyéb populista megoldás viszont nem létezik, mint a Brüsszelben dekkoló, de hazatérését meglebegtető Szanyi Tibor.
Ha Szanyi nem volna, ki kellene találni. Senki más nem tudta volna olyan remekül lebonyolítani a csöppet sem politikai üzletet a Gój Motorosokkal, mint ő Brüsszelben: szórakoztatóbb volt az ügylet és az azt követő magyarázkodás, mint három nyögvenyelős, izzadságszagú Sas-kabaré. Ez a csöppet sem mosdatlan szájú, a miniszterelnököt a tollára soha nem vevő politikus úgy őrizte meg a kedélyes KISZ-es mentalitást, hogy eközben érezni rajta a horni vodkagőzös proletárkedélyt, s bizsergető érzés elképzelni, amint összetalálkoznak a liftben Junckerrel, és kollegiális módon egymásra lehelnek. Szanyi akkor került a látóterembe, amikor összehozott a Margitszigeten egy saját Európa Házat – s lám, évtizedek múltán tényleg beköltözhetett az adófizetők pénzén az igaziba.
Nem tudom, ki hogy van vele: én éppúgy drukkolok az ő párton belüli hatalomátvételének, mint Donald Trump választási sikerének. Nem szeretnék belegondolni, mi történne, ha élet-halál urai lennének, de legalább nem unatkoznánk. Trump alternatívája pedig a jelek szerint a műmosolyú, összeszorított lelkű Hillary Clinton, akitől jobban lehet tartani, mint egy bohém, lezser, populista bohóctól – ráadásul még a poénözöntől is meg lennénk fosztva. Tudom persze, hogy a politika nem egyszerűen stand-up comedy; a XXI. századi médiapolitika mégis egy kicsit az. Hiába vagyok tisztában vele, hogy Szanyi élemedett korába érve is belejöhet még a virtuális tizedelésbe: egy vidám kommunista mégiscsak jobb, mint a szomorú szoci manó.