Ürességet és szomorúságot érzek, hogy elúszott egy nagy esély, elúszott a budapesti – de döntően magyar! – olimpia megrendezésének ügye.
Alapvető kérdés: ki vagy kik felelősek a történtekért? A válasz egyértelmű: azok, akik a népszavazást kezdeményezték, illetve azok, akik gyűjtötték hozzá az aláírásokat. Hiszen tudták – tudniuk kellett –, hogy a végső döntéshez ilyen közeli időpontban a népszavazás már kontraproduktív, tönkreteszi a még létező és valós esélyeinket. Valószínű, hogy szeptember 13-áig nem is fejeződött volna be a referendum, de hogy eredményt nem lehetett volna addig hirdetni, az száz százalék. Mindez hogyan hatott volna vajon a Nemzetközi Olimpiai Bizottság döntéshozóira? Természetesen úgy, hogy Magyarország, illetve a főváros lakossága megosztott ebben a kérdésben, nincs meg az olimpia megrendezéséhez szükséges összhang, ilyen helyzetben pedig kockázatos Budapestnek, illetve Magyarországnak ítélni az olimpiát. Annál is inkább, mert Párizsban és Los Angelesben fel sem merült, hogy népszavazást tartsanak a kérdésről, tehát e helyszíneken egység mutatkozott.
Vagyis a kezdeményezők és az aláírásgyűjtők, a Momentum Mozgalom és a baloldali, liberális pártok – MSZP, Együtt, PM, LMP – pontosan tudták, hogy szétdúlják az olimpiai reményeket a népszavazási kezdeményezéssel. Szerintem ezzel nem hibát, hanem bűnt követtek el.
Azon nem csodálkozunk, hogy a baloldali és kis liberális pártok ezt tették, hiszen előttük évek óta egyetlen cél lebeg, ez pedig az, hogy bármit, amit az Orbán-kormány kezdeményez, tervez, célul tűz ki, meg kell akadályozni, fel kell dúlni, el kell tiporni. Teljesen függetlenül attól, hogy a cél nemes-e vagy nemtelen, hasznos-e az országnak vagy haszontalan. Ők valóban nem a nemzetért, hanem az Orbán-kormány bukásáért és a hatalomért ténykednek, reggel, éjjel meg este. Amíg politikai érdekük azt diktálta, addig kiálltak az olimpia megrendezése mellett, amikor viszont felbukkant az esély, hogy ütni lehet az Orbán-kormányon, azonnal véleményt változtattak. A Lehet Más a Politika ezzel szemben legalább kezdettől fogva hangoztatta, hogy nem ért egyet az olimpia megrendezésével, mert mások a prioritásaik. Nagyon sokan nem értünk velük egyet, de joguk van ahhoz, hogy másképp lássák a dolgokat.
Egészen más ehhez képest a Momentum Mozgalom esete. A Momentum a huszonévesek, az Y generáció képviselőinek mozgalma, akik egy pillanatig sem tagadják, hogy párttá, méghozzá országos hálózattal rendelkező párttá kívánnak alakulni, a 2018-as választásokig fel akarnak kerülni a politikai térképre – ahogyan ezt még Thomas Bach, a magyar pályázattal láthatóan szimpatizáló NOB-elnök is észrevette. Tisztában voltak azzal is, hogy csak látványos, különleges, egyedi megnyilvánulásokkal, akciókkal lehet betörni a magyar politikai életbe és ott tartósan megragadni. Mindennek tudatában esett a választásuk a budapesti olimpiával szembeni népszavazási kezdeményezésre; úgy vélték, ezzel a látványos akcióval lehet berobbanni a köztudatba.
Igen ám, csakhogy az első fellépés tartalmának óriási jelentősége van a további politikai pályafutásuk szempontjából. Márpedig ők egy negatív, tagadó, romboló lépéssel váltak ismertté a közvélemény előtt. Szétromboltak egy valóban közös nemzeti ügyet, méghozzá csírájában. Machiavellista módon cselekedtek: a cél szentesítette az eszközt. Lelkük rajta. Hiába mondják, hogy ők pusztán egy racionális vitát szerettek volna kiprovokálni. Ha racionálisan gondolkodnak, tudniuk kellett, hogy a döntés közvetlen közelében kisajtolt népszavazás végeredménye a biztos bukás, minden racionális vita ide vagy oda. Tehát a racionalitás irracionalitásba ment át, és az olimpiai mozgalom végét jelentette.
Vajon tudják-e a momentumosok, tisztában vannak-e azzal, hogy akciójukkal a Horn Gyula–Magyar Bálint-féle MSZP–SZDSZ-hagyományt követik? Tudják-e, hogy Magyarország a kilencvenes évek elején megkapta a világkiállítás rendezési jogát, azonban az 1994-ben hatalomra került Horn-kabinet elkaszálta azt? Tudják-e, hogy mindezt Kovács László külügyminiszter hírhedt mondása szellemében tették, amely szerint „merjünk végre kicsik lenni!”?
A Momentum Mozgalom vezetőinek nyilatkozatai szerint olyan párttá akar válni, amely túllép a bal–jobb, illetve a hagyományos ideológiai megosztottságokon, új politikai kultúrát akar teremteni Magyarországon és be akarja fejezni a rendszerváltást. Három fontos jelszót hangoztatnak: szolidaritás, teljesítmény, illetve egészséges nemzeti önkép. Kérdezem tőlük: a „merjünk végre kicsik lenni!” Kovács László-i eszme lenne az, amelyik megtestesíti az egészséges nemzeti önképet, öntudatot? Ha így gondolkodnak, akkor nem lehetnek mások a magyar politikai palettán, mint múló momentum.
Minden új politikai kezdeményezésnek helye van a politikai palettán, s még szép, hogy a fiatalok, az Y generáció is jogot formál az önálló fellépésre. Még akár szurkolhatnánk is nekik, hogy hozzanak új színt a politikába. Ám ez az antré borzalmasan sikerült; mondhatnám, túl racionális, kalkuláló döntés volt, amely semmibe vette a magyar lakosság nagyon nagy részének érzelmi elkötelezettségét a nemzeti ügyek, s ezen belül egy saját rendezésű olimpia iránt.
Csak halkan jegyzem meg, hogy annak idején a Jobbik politikába való belépője is meglehetősen markánsra sikeredett: Magyar Gárda, vonulás, bizonyos mértékű cigányellenesség, antiszemitizmus. Radikalizmus helyett időnként szélsőségesség. Most Vona Gábor behúzódna középre, feledtetni próbálván a kezdeteket, az antrét. Ám ez a legnehezebb a politikában: ehhez hosszú évek kellenek, a penitencia nehéz évei, közte egy-két nagyobb bukás, például 2018-ban. A közvéleménybe ugyanis bevésődik a születés utáni korszak, mint a cseperedő gyermekbe, s azt nehéz feledtetni. A Momentum is csapdába csalta önmagát, s ebből nehéz lesz kikecmeregnie.
Személy szerint sajnálom, hogy a kormány nem állt bele a népszavazási kampányba. Meggyőződésem ugyanis, hogy azt meg lehetett volna nyerni. Hittel, elszántsággal, kellően erős, átfogó, meggyőző, garanciákat és a korrupciót kiszűrő technikák, transzparencia bemutatásával. Pontos adatokkal és számokkal. Hiszen gondoljunk bele: a szeptemberi felmérések szerint az emberek 65 százaléka még az olimpiai rendezés mellett állt! Vajon ugyanennyi idő alatt, kellően elegendő nyilvánossággal, társadalmi párbeszéddel nem lehetett volna megfordítani a láthatóan változó, ingadozó közhangulatot? Dehogynem!
És még valami: a küzdelem, a mérkőzés felvállalása azért is fontos lett volna, hogy ne alakulhasson ki egy olyan kép az ellenzékben – amire az MSZP-s Nyakó István már utalt is –, hogy megtalálták a Fidesz–KDNP gyenge pontját, amit ezek után már csak ismételten ingerelni kell. (Lásd újabb népszavazási kezdeményezések.) A népszavazási kampány nem segített volna a pályázatunkon, ez világos, viszont ha beleáll ebbe a nemzeti oldal, akkor a végeredmény egyfelől lehetett volna győzelem, vagy ha mégsem, akkor annak bizonyítása, hogy az utolsókig küzdünk a nemes cél érdekében.
A szerző politológus