Lukács-ellenesek állnak élesen szemben a Lukács-apologétákkal. Ebben a kaotikus hangzavarban – véleményem szerint – csakis azáltal lehet rendet teremteni, ha a történeti látásmódot érvényesítjük. Abból indulunk ki, hogy Lukács is – mint minden korabeli szereplő – minden esetleges hibája és hiányossága ellenére is az általa vallott értékek és felismert érdekek mentén igyekezett döntéseit meghozni.
A történeti vizsgálatok során a visszatekintő szemlélettel nagyon óvatosan kell bánni, mert hamisan végzetszerűnek vagy bűnrészesnek tüntethet fel olyan dolgokat, amelyek az adott korban nem voltak azok, illetve olyan információk alapján ítélkezhet, amelyeknek esetenként a kortársak nem voltak, nem is lehettek a birtokában. Mentesítsük tehát a fiatal Lukácsot a „tudatos és előre eltervezett bolsevik nemzetvesztés” vádja alól, és vizsgáljuk meg 1918. november–decemberi meghatározó szellemi fordulatát és annak következményeit!
A Lukács-kérdés történeti kontextusának megértéséhez mindenképpen tudnunk kell, hogy Lukács György már saját korában jelképszerű képviselőjévé vált az asszimilálódott harmadik generációs zsidóságnak. Életében mintha a polgári kor családregényének mintája is visszatükröződne: első, második és harmadik generáció, ahol utóbbiban a művészi hajlamok előretörésének és valami tragikus, végérvényes, pótolhatatlan veszteségnek lehetünk tanúi. A nagyapa még házaló kereskedelemből élt, az apa az Angol–Osztrák Bank önállósuló magyarországi fiókjának a vezérigazgatója, aki 1890-ben magyarosítja a nevét, majd a gazdaságfejlesztésben szerzett érdemeire tekintettel Ferenc Józseftől 1899-ben nemességet is nyer „szegedi” előnévvel.
Családja származásánál és üzleti-társadalmi kapcsolatainál fogva a fiú lényegében kétnyelvű: a németet és a magyart egyformán bírja. A kor elérhető legjobb nevelését kapja a fasori evangélikus gimnáziumban. Az itteni rendkívül toleráns légkör miatt/ellenére sem kísérti meg komolyan a kikeresztelkedés lehetősége. Ennek oka az alapvetően vallástalan neológ családi háttér. A kor radikalizálódó fiatal értelmisége számára zsidó és keresztény részről egyaránt általában Németország a zsarnokság hona, és Franciaország az etalon. Nem így Lukács számára, akinek a német kultúra és elsősorban a poroszosító hatásoknak következetesen ellenálló Heidelberg légköre lesz „a szellem uralmának hazája”.
A jogot elvégző, de bölcsész – irodalmi és filozófiai – érdeklődésű fiatalember írogatni kezd. Nem is tehetségtelenül: fiatalkori művei már páratlan műveltséget és a zseniális intuíciót megcsillantó esszék. Kezdetben a szellemtörténeti iskola hívéül szegődik. Következetesen Kant-ellenes. Számára a kanti kriticizmus a porosz kispolgári világ tükre. Nem ismerheti fel tehát a mind ez idáig egyetlen önálló magyar filozófiai iskola, a Böhm Károly-féle neokantiánus értékfilozófia esszenciáit sem. Otthon számára minden parlagi. Elindul a hegeli dialektika nyomán, de mivel ez az iskola ebben a korban már egyértelműen reakciósnak, maradinak számít, a progresszivitás, haladás iránti elemi vágya nyitottá teszi a marxi gondolatok iránt: bennük a hegeli dialektika beteljesülését és a cselekvés színterére vitelét látja.
A tudományban ugyanakkor sikertelennek érzi magát. Hiába tesz heroikus erőfeszítéseket, hogy betartassa magával a tudományos fegyelem kritériumait, erre lényegében képtelen. A világi és szellemi otthontalanság érzése egzaltálttá teszi a személyiségét, minek nyomán a miszticizmus különböző irányzatai, például Eckhart mester felé is tájékozódik. A világháborús eufória miatt meghasonlik németországi filozófusbarátaival. Itthon elkerüli a frontszolgálatot, majd felmenteti magát. Ebben a szellemi környezetben éri őt az 1918-as összeomlás, ahol a kommunista mozgalom előretörésének hatása alól ő sem tudja kivonni magát.
A többieknél azonban mélyebb szellemi látású. Már az előző évtizedben terrorizmusként utasítja el az osztályharcos gondolatokat, hogy azután 1918 decemberében megírja A bolsevizmus mint erkölcsi probléma című cikkét. Ebben kifejti a marxizmus alapvető etikai dilemmáját: vagy a jövendő nagyobb jó nevében megszerzi a hatalmat, vagy az önfeláldozás és a népnevelés által lényegében evangéliumi kommunizmusként a társadalmi viszonyok hosszú távú megváltoztatására rendezkedik be.
Lukács kiválóan megragadja a marxizmus alapvető paradoxonát: cselekvése bármely választás esetén hitbeli kérdés, ahol az alapkérdés az, hogy valóban objektív valóság-e az, amit a marxista személyes meggyőződése magához ölel. Az etikai gonosz, a proletárdiktatúra által a legnagyobb rosszat, az osztályelnyomást legyőzni lényegében a sátánt Belzebubbal kiűzni. Lehetetlen tehát a Dosztojevszkij által felvetett kérdést (Bűn és bűnhődés) elfogadnunk, hogy keresztülhazudhatjuk-e magunkat az igazságba. Ennek megfelelően hamis a lenini bolsevik fordulat, mely a szociáldemokráciából nyíltan elhagyta a demokráciát.
Az etikus kommunizmus tudatában van annak, hogy népszerűtlensége okán hosszú ideig nem lesz képes demokratikus úton hatalomra jutni. Ebben a helyzetben legfőbb feladata az önfeladás nélküli viszony kialakítása a polgári pártokkal. Lukács néhány hét múlva, két vasárnap között negatív megtérést hajt végre. Belép a Kommunisták Magyarországi Pártjába, majd megírja a Taktika és etikát, ahol is egy kevésbé ismert szerző, Friedrich Hebbel Judith című drámájából vett idézettel megvetően dobja oda korábbi önmagának: „És hogyha Isten közém és a nekem rendelt tett közé a bűnt helyezte volna – ki vagyok én, hogy ezalól magamat kivonhatnám?”
Lukács az elvi-etikai helyett a reális hatalmi-politikai megfontolás mellé állt, melyet Pogány József képviselt a legkövetkezetesebben: az úgynevezett I. néptörvény alapján tartott szabad és demokratikus választások a „legsötétebb reakciót”, Prohászka Ottokár pártját juttatnák hatalomra. Lukács minden későbbi önkritikája erre az etikaellenes szellemi fordulatra vezethető vissza.
Hosszú lenne ezen a helyen Lukács irányváltásait ecsetelni. Elég annyi, hogy az önmaga által bevallott poroszlói tizedelés által a terrornak nemcsak teoretikusa, de gyakorlója is lesz. Önmaga megtagadására kényszerül 1924-ben, 1928-ban, 1934-ben, 1949-ben. Tevőlegesen részt vesz a magyar szellemi élet egyvágányúsításában 1945 és 1948 között. Elárulja Nagy Imrét 1956–57-ben. Élete még 1941–43-as asztanai kitelepítése idején sincs közvetlen veszélyben. Végül 1967-ben elégtétellel érheti meg, hogy a párt „visszazárkózik” hozzá.
Mindennek tükrében Lukács joggal tekinthető a bolsevik típusú kommunizmus aktivistájának, kitartottjának, „hasznos idiótájának”, óvatos megmondóemberének, szellemi faltörőjének egyaránt. Tudós volta nem annyira tudományos teljesítményében, mint inkább iskolateremtő hatásában érhető tetten. Ennek ellenére filozófus-esztétaként külföldön, elsősorban német nyelvterületen ma a legismertebb magyar bölcsész alkotónak számít. Ennek oka, hogy a „szellemi népfront” 1934-tól kezdődő, és az 1949-es Lukács-vitával záródó időszaka alatt megengedhette magának, hogy a polgári kultúra bizonyos elemeit, például humanizmusát befogadóbb módon tegye a szocialista realizmus mint hivatalos kommunista művészetpolitika részesévé.
Így profitálhatott a széles körben kialakuló európai Thomas Mann-kultuszból is. Mindez a második világháború és a megszállt országok szovjetizálása után a folytonos identitásválságban vergődő NDK-ban megágyazott a Lukács-kultusznak, az újbaloldali marxista reneszánsz pedig a ’68-as „nagy generáció” alapvető olvasmányélményévé tette 1921-es művét, a Történelem és osztálytudatot.
Egy gondolkodó, akinek az életműve egészében, amennyiben az a létező szocializmus politikai mozgásainak filozófiai-esztétikai mázba mártott leképeződése, meghaladott. Töredékeiben azonban kincsesbánya, és akivel leginkább mai szellemi-politikai családja képtelen reálisan szembenézni.
A szerző történész, a Veritas Történetkutató Intézet tudományos munkatársa