2017. június 28., szerda, Levente, Irén napja
Vélemény
A cikk emailben történő elküldéséhez kattintson ide, vagy másolja le és küldje el ezt a linket: http://magyaridok.hu/velemeny/szertefoszlo-lukacs-kultusz-1577062/

Szertefoszló Lukács-kultusz

Az intellektus kiválósága vagy a szellem prostituáltja volt-e a kommunizmus aktivistája?
Integráns, következetes, ellentmondásmentes szellemnek tekinthető-e Lukács György? Semmiképpen sem. Ha életpályáján végigtekintünk, azt állapíthatjuk meg róla, hogy ő „a magát folyamatosan megtagadó ember”, aki folyamatosan újrakonstruálja magát. Emiatt Lukács maga „a befejezetlen dialektika”, nemcsak tele ellentmondásokkal, hanem maga az ellentmondás. Mivel emiatt műveiből minden és mindennek az ellentéte is kimutatható, nem is lehet integratív, vagyis egyesítő személyiség.

Lukács-ellenesek állnak élesen szemben a Lukács-apologétákkal. Ebben a kaotikus hangzavarban – véleményem szerint – csakis azáltal lehet rendet teremteni, ha a történeti látásmódot érvényesítjük. Abból indulunk ki, hogy Lukács is – mint minden korabeli szereplő – minden esetleges hibája és hiányossága ellenére is az általa vallott értékek és felismert érdekek mentén igyekezett döntéseit meghozni.

A történeti vizsgálatok során a visszatekintő szemlélettel nagyon óvatosan kell bánni, mert hamisan végzetszerűnek vagy bűnrészesnek tüntethet fel olyan dolgokat, amelyek az adott korban nem voltak azok, illetve olyan információk alapján ítélkezhet, amelyeknek esetenként a kortársak nem voltak, nem is lehettek a birtokában. Mentesítsük tehát a fiatal Lukácsot a „tudatos és előre eltervezett bolsevik nemzetvesztés” vádja alól, és vizsgáljuk meg 1918. november–decemberi meghatározó szellemi fordulatát és annak következményeit!

A Lukács-kérdés történeti kontextusának megértéséhez mindenképpen tudnunk kell, hogy Lukács György már saját korában jelképszerű képviselőjévé vált az asszimilálódott harmadik generációs zsidóságnak. Életében mintha a polgári kor családregényének mintája is visszatükröződne: első, második és harmadik generáció, ahol utóbbiban a művészi hajlamok előretörésének és valami tragikus, végérvényes, pótolhatatlan veszteségnek lehetünk tanúi. A nagyapa még házaló kereskedelemből élt, az apa az Angol–Osztrák Bank önállósuló magyarországi fiókjának a vezérigazgatója, aki 1890-ben magyarosítja a nevét, majd a gazdaságfejlesztésben szerzett érdemeire tekintettel Ferenc Józseftől 1899-ben nemességet is nyer „szegedi” előnévvel.

Családja származásánál és üzleti-társadalmi kapcsolatainál fogva a fiú lényegében kétnyelvű: a németet és a magyart egyformán bírja. A kor elérhető legjobb nevelését kapja a fasori evangélikus gimnáziumban. Az itteni rendkívül toleráns légkör miatt/ellenére sem kísérti meg komolyan a kikeresztelkedés lehetősége. Ennek oka az alapvetően vallástalan neológ családi háttér. A kor radikalizálódó fiatal értelmisége számára zsidó és keresztény részről egyaránt általában Németország a zsarnokság hona, és Franciaország az etalon. Nem így Lukács számára, akinek a német kultúra és elsősorban a poroszosító hatásoknak következetesen ellenálló Heidelberg légköre lesz „a szellem uralmának hazája”.

A jogot elvégző, de bölcsész – irodalmi és filozófiai – érdeklődésű fiatalember írogatni kezd. Nem is tehetségtelenül: fiatalkori művei már páratlan műveltséget és a zseniális intuíciót megcsillantó esszék. Kezdetben a szellemtörténeti iskola hívéül szegődik. Következetesen Kant-ellenes. Számára a kanti kriticizmus a porosz kispolgári világ tükre. Nem ismerheti fel tehát a mind ez idáig egyetlen önálló magyar filozófiai iskola, a Böhm Károly-féle neokantiánus értékfilozófia esszenciáit sem. Otthon számára minden parlagi. Elindul a hegeli dialektika nyomán, de mivel ez az iskola ebben a korban már egyértelműen reakciósnak, maradinak számít, a progresszivitás, haladás iránti elemi vágya nyitottá teszi a marxi gondolatok iránt: bennük a hegeli dialektika beteljesülését és a cselekvés színterére vitelét látja.

A tudományban ugyanakkor sikertelennek érzi magát. Hiába tesz heroikus erőfeszítéseket, hogy betartassa magával a tudományos fegyelem kritériumait, erre lényegében képtelen. A világi és szellemi otthontalanság érzése egzaltálttá teszi a személyiségét, minek nyomán a miszticizmus különböző irányzatai, például Eckhart mester felé is tájékozódik. A világháborús eufória miatt meghasonlik németországi filozófusbarátaival. Itthon elkerüli a frontszolgálatot, majd felmenteti magát. Ebben a szellemi környezetben éri őt az 1918-as összeomlás, ahol a kommunista mozgalom előretörésének hatása alól ő sem tudja kivonni magát.

A többieknél azonban mélyebb szellemi látású. Már az előző évtizedben terrorizmusként utasítja el az osztályharcos gondolatokat, hogy azután 1918 decemberében megírja A bolsevizmus mint erkölcsi probléma című cikkét. Ebben kifejti a marxizmus alapvető etikai dilemmáját: vagy a jövendő nagyobb jó nevében megszerzi a hatalmat, vagy az önfeláldozás és a népnevelés által lényegében evangéliumi kommunizmusként a társadalmi viszonyok hosszú távú megváltoztatására rendezkedik be.

Lukács kiválóan megragadja a marxizmus alapvető paradoxonát: cselekvése bármely választás esetén hitbeli kérdés, ahol az alapkérdés az, hogy valóban objektív valóság-e az, amit a marxista személyes meggyőződése magához ölel. Az etikai gonosz, a proletárdiktatúra által a legnagyobb rosszat, az osztályelnyomást legyőzni lényegében a sátánt Belzebubbal kiűzni. Lehetetlen tehát a Dosztojevszkij által felvetett kérdést (Bűn és bűnhődés) elfogadnunk, hogy keresztülhazudhatjuk-e magunkat az igazságba. Ennek megfelelően hamis a lenini bolsevik fordulat, mely a szociáldemokráciából nyíltan elhagyta a demokráciát.

Az etikus kommunizmus tudatában van annak, hogy népszerűtlensége okán hosszú ideig nem lesz képes demokratikus úton hatalomra jutni. Ebben a helyzetben legfőbb feladata az önfeladás nélküli viszony kialakítása a polgári pártokkal. Lukács néhány hét múlva, két vasárnap között negatív megtérést hajt végre. Belép a Kommunisták Magyarországi Pártjába, majd megírja a Taktika és etikát, ahol is egy kevésbé ismert szerző, Friedrich Hebbel Judith című drámájából vett idézettel megvetően dobja oda korábbi önmagának: „És hogyha Isten közém és a nekem rendelt tett közé a bűnt helyezte volna – ki vagyok én, hogy ezalól magamat kivonhatnám?”

Lukács az elvi-etikai helyett a reális hatalmi-politikai megfontolás mellé állt, melyet Pogány József képviselt a legkövetkezetesebben: az úgynevezett I. néptörvény alapján tartott szabad és demokratikus választások a „legsötétebb reakciót”, Prohászka Ottokár pártját juttatnák hatalomra. Lukács minden későbbi önkritikája erre az etikaellenes szellemi fordulatra vezethető vissza.

Hosszú lenne ezen a helyen Lukács irányváltásait ecsetelni. Elég annyi, hogy az önmaga által bevallott poroszlói tizedelés által a terrornak nemcsak teoretikusa, de gyakorlója is lesz. Önmaga megtagadására kényszerül 1924-ben, 1928-ban, 1934-ben, 1949-ben. Tevőlegesen részt vesz a magyar szellemi élet egyvágányúsításában 1945 és 1948 között. Elárulja Nagy Imrét 1956–57-ben. Élete még 1941–43-as asztanai kitelepítése idején sincs közvetlen veszélyben. Végül 1967-ben elégtétellel érheti meg, hogy a párt „visszazárkózik” hozzá.

Mindennek tükrében Lukács joggal tekinthető a bolsevik típusú kommunizmus aktivistájának, kitartottjának, „hasznos idiótájának”, óvatos megmondóemberének, szellemi faltörőjének egyaránt. Tudós volta nem annyira tudományos teljesítményében, mint inkább iskolateremtő hatásában érhető tetten. Ennek ellenére filozófus-esztétaként külföldön, elsősorban német nyelvterületen ma a legismertebb magyar bölcsész alkotónak számít. Ennek oka, hogy a „szellemi népfront” 1934-tól kezdődő, és az 1949-es Lukács-vitával záródó időszaka alatt megengedhette magának, hogy a polgári kultúra bizonyos elemeit, például humanizmusát befogadóbb módon tegye a szocialista realizmus mint hivatalos kommunista művészetpolitika részesévé.

Így profitálhatott a széles körben kialakuló európai Thomas Mann-kultuszból is. Mindez a második világháború és a megszállt országok szovjetizálása után a folytonos identitásválságban vergődő NDK-ban megágyazott a Lukács-kultusznak, az újbaloldali marxista reneszánsz pedig a ’68-as „nagy generáció” alapvető olvasmányélményévé tette 1921-es művét, a Történelem és osztálytudatot.

Egy gondolkodó, akinek az életműve egészében, amennyiben az a létező szocializmus politikai mozgásainak filozófiai-esztétikai mázba mártott leképeződése, meghaladott. Töredékeiben azonban kincsesbánya, és akivel leginkább mai szellemi-politikai családja képtelen reálisan szembenézni.

A szerző történész, a Veritas Történetkutató Intézet tudományos munkatársa

Hirdetés

Kiemelt

Hackertámadás ért Ukrajnában több bankot és szolgáltató vállalatot

Az ukrán jegybank honlapján közölte, hogy az érintett bankoknál emiatt nehézségekbe ütközik ügyfeleik kiszolgálása.

Poszt-trauma

Mini G-nap

Kíváncsian várjuk a G-ző politikus felívelő karrierjét.

Óriási meglepetés az Amnesty Internationaltől!

Meglepődtünk.

Minden áron bele akartak rúgni a Fideszbe ballibék

A nagy leleplezés.

A „függetlenség”

Ha kormányellenes, akkor az a ballib médiában hírnévre váltható.

Hirdetés

Szívesen olvasna hasonló cikkeket? Csatlakozzon Facebook-csoportunkhoz!