A magyar közgazdászok a nyolcvanas években a nyugati piacgazdaságokra jellemző vállalati struktúra meghonosítását követelték a gazdaság irányítóitól. Schweitzer Iván nyomán, aki könyvet is írt ebben a témában, kiadták a jelszót: Fordítsuk talpára a piramist! Vagyis sokkal több kisvállalkozásra lenne szükség, és nem az az egészséges vállalati struktúra, hogy nagyvállalatból van a legtöbb és kisvállalatból a legkevesebb. Éppen fordítva kellene lennie. A piacgazdaságra történő váltás lényegében teljesítette a magyar közgazdászok ezen óhaját, a vállalati struktúra megfordult, talpára állt a piramis, és napjainkban kis- és mikrovállalkozásból van a legtöbb, jóval több, mint középvállalatból és nagyvállalatból.
Az örök elégedetlen magyar közgazdászok mégsem boldogok, és mostanság arról beszélnek, hogy a magyar vállalati struktúra még mindig nem optimális és nem versenyképes. A legfőbb probléma, hogy kevés a középvállalkozás Magyarországon, ha a fejlett országokban jellemző, valóban versenyképes gazdasági modelleket vesszük alapul, akkor azt láthatjuk, hogy például Baden-Württemberg tartományban a 14 ezer közepes vállalkozás rendkívül innovatívan, kreatívan működik, és ezek a cégek jelentik az ottani gazdaság gerincét. Itthon mindössze csak körülbelül 4600 jól működő középvállalattal lehet számolni. A magyar jegybank elnöke szerint ha a magyar közepes méretű vállalkozások számát két és fél-háromszorosára növeljük, akkor a magyar GDP is két-háromszorosára nőhetne a jövőben.
Joggal merül föl a kérdés, hogy Magyarországon miért van jóval kevesebb középvállalkozás, mint a nálunk fejlettebb, versenyképesebb régiókban, országokban? Legfőképpen azért, mert a magyar kisvállalkozások, habár ma már kellő számban vannak jelen a gazdaságban, közismerten korán dőlnek be. Kétségtelen, hogy a verseny nagyfokú intenzitása miatt szerte a világon ez a kisvállalkozások természetes jellemzője, mégis feltűnő az, hogy Magyarországon sokkal kevesebb kisvállalkozás tud megerősödni és középvállalkozássá válni, mint más, nálunk fejlettebb országokban, sőt mi több, sokkal kevesebb középvállalkozásból lesz nagyvállalkozás.
A magyar nagyvállalatok döntő része külföldi tulajdonban van, csak elvétve találunk köztük olyat, amely kisvállalkozásból fejlődött nagyvállalattá, igazi multinacionális hazai vállalkozást pedig még kevesebbet találunk köztük. Ennek egyik oka, hogy a magyar kisvállalkozások jelentős része sokkal inkább mikrovállalkozás, mintsem igazi kisvállalkozás. Ezek a mikrovállalkozások pedig inkább önfoglalkoztató cégek egy, maximum két munkavállalóval, amely kategória valahogy még mindig nem épült ki hivatalosan a magyar statisztikai és adóügyi gyakorlatban. Ezért is van nálunk sokkal kevesebb önfoglalkoztatott és sokkal több mikrovállalkozás.
A másik alapvető indoka annak, hogy a hazai kis- és középvállalkozások nem tudnak kellően megerősödni, hogy a gazdaságpolitika viszonylag szűkmarkúan bánik a különféle támogatások, például az egyedi központi döntésű támogatások megítélésénél. Részben ennek is tudható be az, hogy a hazai vállalkozások közül ma még kevesen felelnek meg a legmagasabb követelményeket jelentő nemzetközi szabványoknak. Pedig addig hiába várjuk, hogy a nálunk működő külföldi nagyvállalatok több hazai vállalkozást foglalkoztassanak beszállítóként.
A jegybank elnöke szerint Magyarországnak nem lehet követendő példa a dél-európai országok gazdasági modellje, nem lehet a magas eladósodottságot, a magas munkanélküliséget példaként állítani az ország elé. A kelet-közép-európai országoknak a skandináv modellt kellene követniük, mert a skandináv országok a foglalkoztatás növelése, a munkaintenzív gazdasági időszak után a tőkeintenzív fejlődési útra léptek, most pedig tudásintenzív időszakban vannak. Ez a modell pedig sikeres példa lehet Magyarországnak és a többi közép-európai országnak is. Ami azt jelenti, hogy egyszerre kell tudni extenzív és intenzív módon fejleszteni a hazai vállalkozásokat.
Nem elég csak a számukat növelni, abban kell támogatni őket, hogy a tőkéjüket és a tudásukat is növelni tudják, és mind többen váljanak versenyképessé a külföldi vállalkozások beszállítóiként, valamint önálló késztermék- és technológiafejlesztőkként. Ehhez sokkal több hazai vállalkozásnak kellene a jelenleginél lényegesen több tőkét felhalmoznia, például azzal, hogy képessé válnak a megjelenésre a Budapesti Értéktőzsdén. A versenyképessé váláshoz sokkal több tőkére, kutatás-fejlesztésre és jó szakemberre lenne szükség.
A globális versenyképesség rangsorainak erősen szofisztikált és szubjektív ajánlásai azonban jócskán félrevezethet minket. Sokkal inkább olyan kutatásokra kellene építenünk, amelyek tényeken alapulva, a leginkább érintettek bevonásával igyekeznek megállapítani versenyképességünk valós értékelését. A skandináv országok példája ebben is irányadó. Nem véletlen az, hogy Dánia és Svédország a mai napig nem vezette be az eurót. Ha valóban meggyőződtek arról, hogy az hasznos nekik és megerősíti a versenyképességüket, bizonyos, hogy ők is bevezetik. Mindenesetre Görögország és Olaszország példája jelenleg nem azt bizonyítja, hogy az euró javítaná a versenyképességüket.
A szerző közgazdász, egyetemi docens