Nehéz jó iparost találni a kisebb háztartási hibák orvoslásához, tapasztaljuk, hogy megjelentek a hiányszakmák; hol alul-, hol túlképzünk, megint vagy ismét nincs egészséges oktatási struktúránk. Vagyis olyan, amelyet az ország hasznosítani tudna. Lépten-nyomon beleütközünk az oktatás hiányosságaiba, sőt visszatérő bajaiba, szerkezeti aránytalanságaiba, meggondolatlanul elképzelt fordulataiba: ezek az égető gondok a társadalom vállaira nehezednek, és a problémák főleg mások munkáiban jelennek meg később.
Most kormányzati szinten ismét előkerült a szakképzés kérdése, amely a szakképzés színvonalának emelését, a szakmunkások tekintélyének helyreállítását tűzi ki célul. A mérnöki tapasztalatok alapján is fölvetődik a kérdés: vajon milyen szakképzést is akarjunk? Én úgy gondolom, hogy a minőség javítása valamennyi szinten elengedhetetlen feladat. Döntő szempont lehet, hogy vajon egyszakmás vagy többszakmás képzés-e a jövő útja?
Kezdjük a legelején: először is szemléletváltásra volna szükség a szakmunkásképzésben, mert torz a szerkezete. Példaként megemlítem, hogy Németországban kétszer több időt fordítanak a szakmunkásképzőkben a gyakorlati fogások elsajátítására, mint itthon, nem beszélve Svájcról, ahol az építőmester-képzés, hazai szóval a „pallérképzés” első szintje a gyakorlati képzés. De a képzés jellegén is változtatnunk kell, épp a kisebb munkaerőpiac miatt. A szakképzésben az egyszakmás képzést át kell alakítani többszakmássá: az egymáshoz kapcsolódó építőipari mesterségeket együtt szükséges tanítani, hogy a kőműves ne csak a kőművességhez értsen, a burkoló vagy a festő ne csak burkoljon és falat fessen vagy ajtókeretet mázoljon, hanem ezek az ismeretek egy személyben legyenek meg.
Vagyis többszakmás szakemberképzésre van szükség, mert a mai magyarországi helyzet ezt igényli. Nagy társadalmi csoportokat a szakmunkásképzésen keresztül lehet visszavezetni a munka világába. Ez elsőrendű társadalompolitikai cél is egyben.
A szakmunkásképzők mellett a gimnáziumokban és a középfokú oktatás más intézményeiben is bővíteni kellene a gyakorlati képzést, óraszámnöveléssel, gyakorlati szakok beiktatásával. Ezzel lehetne egyengetni a felsőoktatási képzés színvonalát is, hiszen ha a magas szintű mérnökképzés biztos alapokra épül, a tudás megszerzésében is nagyobbak a távlatok. Továbbmegyek: az egyetemi képzésben sem letisztult a kép, mert a bolognai folyamat szolgai másolása áttekinthetetlenné tette az addig igen jól funkcionáló felsőfokú műszaki oktatást. Ez nyugtalanító jelenség, ezért felülvizsgálatra szorul az egész építmény, a legalsó szinttől a legmagasabbig, hogy a tanulás hasznából majd az egyén és a nemzetgazdaság egyaránt részesüljön és profitáljon.
Hogy ez létrejöjjön, minden eszközzel föl kell hívni a figyelmet a műszaki képzés mindent szintjének, minden lépcsőfokának a fontosságára. Célszerű lenne a támogatásokat, a korábbi gyakorlat szerint, közvetlenül az egyetemekhez rendelni. Ennek a haszna az ipar és a felsőoktatási intézmények közvetlen kapcsolatának erősítése.
Emlékeztetnék rá, hogy az Új Széchenyi-terv egyik markáns célkitűzése a foglalkoztatás dinamikus bővítése volt. Akkor nő a foglalkoztatottság, ha megnő a szakképzett munka iránti kereslet, ha nő a műszaki/mérnöki teljesítmények társadalmi megbecsültsége. Enélkül magyar vidékfejlesztés, továbbá a harmadik generációs munkanélküliség megszakítása sem lehetséges: ez újabb érv amellett, hogy miért is kell más alapokra helyezni az oktatást és a szakképzést, miért kell kitölteni a szakképzés alacsony minősége következtében az elmúlt évtizedekben keletkezett lyukakat.
A szerző a Budapesti és Pest Megyei Mérnöki Kamara elnöke, a Magyar Mérnöki Kamara alelnöke