Nem értik, mert még mindig túl sok a bénultság, elzsibbadt akarat, a félrevezető szándék. Hiszen jelképünk lehetne a kiskapu, a könnyebb út keresése. 1956. október 23-án nem ebben a szellemben cselekedtünk. Nem mérlegeltünk, nem a megunt hamis jelszavakat skandáltuk az enyhe őszi időben. Nem kicsinyes, anyagias szellemben tiportuk egymást. Kimondtuk az igazságot, amely valahol az internált értelmen túl rejtőzködött oly sokáig, s egy pillanat alatt szabadok lettünk.
A szabadság jegyében
S ha már szabadok lettünk, hozzá is láttunk a hazug rendszer lebontásához, s egy új felépítéséhez. Egy szemernyi kétely nem volt bennünk, hogy ledől az ávós világ, s meghátrál a hatalmas birodalom. A nem kételkedők, a mindent kockára tevők fogtak fegyvert. S velük győzött a szabadság eszméje. Akkor, talán először, nálunk virradt, s a világkakas csak utána kiáltott. Az emberek Londontól Washingtonig, Párizstól Tokióig lélegzet-visszafojtva figyelték, mi történik Budapesten. Igaz lett, hogy van hajnalpír, amely felragyoghat a szabadság jegyében. De a kakasok a maguk kis szemétdombján – a világnak egy-egy harmada volt az övék keleten is, nyugaton is – már ekkor tudták, mi fog történni. A keleti majd tankokat küld, a nyugati meg jegyzékeket. De ez már mind semmit nem ért.
Egy jó, egy szebb jövő
A forradalom, s vele az eszme és a szellem győzött. A magyar nemzet és szabadság örök állandóság, s hogy így van, köszönjük meg a pesti srácoknak. Mert a tankos katonák csak a „harminchárom év elejét” hozták, de a végén ők tántorogtak haza értetlenül, bénultan, megszégyenülten. Mert október 23-a szelleme élt mind a harminchárom év alatt. Élt lomha és száguldó képzeletben, koldusszegény otthonokban, még az önpusztító mámorokban is. Élt munkában, gyermekben, szerelemben. Ady Endre szerint Világos és Arad nélkül, s hozzátehetjük, az 1956-ot követő véres megtorlás nélkül talán már nem is lennénk. Mint nemzet, biztosan nem. Álljon itt Tisza István gondolata is. Így szól: „minden nemzetnek egy levert, letiport férfias küzdelme, ha százezrek vérébe kerül is, melegágya lehet egy jó, egy szebb jövőnek.” Ez az igazi oldás és kötés. Petőfi, Világos, a háborús hősök, Arad, az 1956-os forradalom és „vér-vesztes, szegény szép szívünkön” a taposó csizmák mind, mind megjelennek egyetlen sugárzó, október 23-i tiszta tekintetben.
Illetlen forradalom
A forradalom 1956. október 23-án célt adott. Célt, amelyet az emberiség már nem látott. Se keleten, se nyugaton. Keleten ott tobzódott az orwelli rémálom, nyugaton a fogyasztói társadalom. Mindkettő csak máz volt egy bálványon. Így történt, hogy október 23-án egy illetlen forradalom kezdődött. Nem tudtak mit kezdeni vele se nyugaton, se keleten. Mert nem csak a máz olvadt le, a bálvány is ledőlt. S nem állt egyik helyébe a másik – milyen régi trükk –, hanem valami egészen új akart megszületni. S tényleg megfeszítették a Corvin közieket, Széna térieket, „royalistákat”, győrieket, debrecenieket, a többieket, mert ők új értékeket akartak táblába vésni. Ezt nem értik ma sem sokan, vagy magyarázzák félre szándékosan. A hitet, reményt, bátorságot, az októberi káprázatot.
Forradalom: szerelem
A forradalom október 23-án úgy indult, hogy nem forradalom lesz. De a tapasztaltabbak tudták, ez mégis az lesz. Tudta Gerő Ernő is, tudta Nagy Imre is és tudta sok ezernyi még nem elkocsonyásodott gerincű magyar. Tudta a kis ipari tanuló Pomázról, a Kossuth-díjas író a Rózsadombról. Ezer Kossuth-címeres jelvény került elő. Valaki kiáltott: „Gyerünk a Lámpagyárba!” Ki lőtt vissza a rádióból tüzelő ávósokra? A forradalom boldog szerelem volt. Ellobbant, lehet. De van, akinek az első szerelem volt. Az első és az utolsó is. Van, akinek elillant már október 25-én, amikor vérengzést rendeztek a Kossuth téren ávós, ember alatti lények. Van, akinél akasztófán, fegyházban, idegenben, itthon súlyos némaságban. S aztán jöttek a „megoldások”: a „részleges becsület” árán.
Vannak, akikkel nem lehet kezet fogni. A feljelentőkkel, a forradalom megrablóival, kisajátítóival, árulóival. Az „innen nézem, onnan nézem” maszatolókkal, a hazugsághoz simulók világával. Ezek célja ma sem más: a cölöpöket, miket őseink bevertek Európa „aranyos szegeletébe” kilazítani, mert akkor elkorhadnak, s akkor el is süllyed nemzetünk a nagy globális masszában. Ennek még útjában áll az „érthetetlen” október 23-i remény. Amely nemzetté válásunk, államalapításunk, ezeréves európai létünk és megpróbáltatásaink legszebb és legtragikusabb fénylő csillaga. Legalábbis a legutolsó, amiből erőt meríthetünk. Meg kell hát védenünk.
Március és október
A forradalom ezerarcú. Volt benne bűntudat: „Bűnös vagyok, elhittem bűnödet…” Volt benne a még menthetőt mentegető: „Az eszmét kell, ha körömmel is kikaparnunk a sárból.” (Benjámin László). Háy Gyula szerint a forradalomból „a sztálinizmus Mohácsa lett, nem a nemzeté, nem a szocializmusé.” Déry Tibor csak tördelte az ujjait: „Mi lesz ebből?” Szüdi Imre szagló pátosszal így fogalmazott: „Íme, a második proletárdiktatúra bukása.” Zelk Zoltán fohászkodott: „oldozzatok fel bűneimtől és fogadjatok magatok közé, mert higgyétek el, lelkem már régen a tiétek.” Igaza volt Csoóri Sándornak: „Az írók telefonharcot folytattak. Pártvezetőkkel, miniszterekkel vitáztak…” De október 23-án a forradalom Budapest utcáin zajlott. A srácok azt érezhették, amit Petőfi így fogalmazott meg (nem telefonon): „Dicsőséges nagyurak, hát hogy vagytok? Viszket-e egy kicsit a nyakatok?” Nem véletlen, hogy az október 23-i követelések mindegyike tartalmazta március 15-e nemzeti ünneppé nyilvánítását. Volt ott 1848-as félelem és indulat is. A „ruszkik haza” mintha 1849 óta zengett volna és 1991-ig visszhangzott. Másként ez nem is lehetne.
Biztos öngyilkosság?
Csak nagy nemzet képes ilyen kontinuitást felmutatni, amely nem történészi, filozófusi, politikusi dolgozószobákban születik, hanem az utcán, városok százaiban, falvak ezreiben, emberek millióiban. Ez történt 1956. október 23-án. Egy nemzet megmutatta magát, s ráadásul a legnemesebb eszmék és szellem jegyében. De ahogy az USA kongresszusa által felállított bizottság megállapította: „A magyar forradalom, amely október 23-án kitört, katasztrofális jellegű volt, és a szabad világot teljesen felkészületlenül érte…” Katasztrofális jellegű? Kire nézve? A Washington Star vezércikke december 15-én „elhamarkodott” felkelésről írt. A cikk címe: Biztos öngyilkosság. Beismerték-e, vagy figyelembe veszik-e saját felületességüket, tévedéseiket az amerikai lapok manapság? Kétlem. Vegyenek példát a The Washington Post publicistájáról: „Ismerjük be őszintén, hogy mi nem bátorítottuk a magyarokat: ők bátorítottak minket.” Nem kisebb „szaktekintély”, mint a kommunista hatalmi mechanizmust hitelesen leleplező Milovan Gyilasz írta a forradalmunkról: „Ez a kommunizmus végének kezdetét jelzi.” Kétségkívül igaza volt.
1956. október 23-án megfogalmazódott az örök cél: nemzet és szabadság. Együtt és nem egymás ellen. Katartikus pillanat volt. Aztán egy emberöltőn át mintha a cél nélkül éltünk volna: az „elveszejtő cél nélkül”. De ez egy másik történet. Október 23-án jó lenne, ha mindenki, aki teheti meghallgatná Cseh Tamás: Corvin köziek című dalát, a győzelemről, a nemzetről és a srácokról, az örök nagyfiúkról, akiknek mai szabadságunkat is köszönhetjük.
Én 1956-ban még nem éltem, így nem jogos ebben az írásban a többes szám használata. Vagy mégis? Hiszen én is megsebesültem akkor, miként Mohácsnál, Világosnál, Isonzónál és a Donnál is. Együtt sebesültünk meg, de előbb együtt szárnyaltunk. S ma is száguldani akarunk. Ezen az ünnepen csak azt kívánom, senkinek ne kelljen arra gondolnia, ha a nemzetért és a szabadságért kiállt, hogy a nyomában vannak, megtalálják.
A szerző történész, egyetemi oktató, a 2015. évi Pesti Srácok Díj kitüntetettje Földesi Margittal megosztva