Az 1990-től kormányzati pozícióba kerülő polgári erők ugyan elvben – lakiteleki elképzelésük szerint – szociális piacgazdaság építésébe kezdtek, ám Magyarország a neoliberális piacgazdaság legbuzgóbb importálója lett a keleti blokk országai közül. A nemzeti ellenőrzés garanciáit nélkülöző privatizáció, a vagyon áron aluli kiárusítása, a belső piacot oltalmazó védővámok leépítése, a bejövő transznacionális vállalatok és bankok szinte teljes körű adókedvezménye jellemezte a hazai gazdaságpolitikát.
A Magyar Nemzeti Bank (MNB), amelynek élére Surányi György került, a jegybanki függetlenség európai-kontinentális elvére hivatkozva elkezdte az MDF-kormány által elindított, belső rezidensek javára történő privatizáció meghiúsítását. A 90-es évek közepére a Magyar Nemzeti Bankot már kivonták a hazai vállalkozások, mezőgazdasági termelők olcsó, kisebb kamatozású és hosszabb futamidejű hitelezéséből. 2000-re pedig az államadósság és a költségvetési hiány „kisegítéséből” is kiiktatták a jegybankot, amely az államadósság finanszírozásának drágulásával járt és a külső finanszírozással járó kiszolgáltatottságot hozott. 2002 után a jegybank helytelen árfolyam- és kamatpolitikájával, hitellimitet nem szabályozó hozzáállásával a magyar családok tízezreit tolta a devizaelszámolású hiteleken nyerészkedő kereskedelmi bankok karmai közé, amelyek a lakosság pénzéhségének csökkentésével évekkel hosszabbították meg a magatehetetlen MSZP–SZDSZ-kabinet hatalomban tartását.
Az 1990-es évek két súlyos, máig tisztázatlan eseménye az ország aranytartalékainak eladása és a nemzeti bank veszteségeinek magyar adófizetőkkel történő megfizettetése volt. Az ország aranykészletét az 1989. évi 65 tonnáról 1992 októberére három tonnára csökkentették. Az arany ára, amikor eladták, alacsony volt, amikor már nem volt számottevő aranykészletünk, akkor pedig emelkedett. Igaz, a befolyt összeg átkerülve devizakészletbe átmenetileg többet hozott, ám az aranynak mint általános egyenértékesnek az árutermelésben betöltött szerepe több ezer éves, így a monetáris tartalékolásból történt kiiktatása hiba volt. Az arany ugyanis hosszabb távon nem veszít az értékéből, míg a devizák árfolyamai erősen hullámzanak. Nemzetközi pénzügyi összeomlás veszélye esetén az arany az egyetlen fizikai érték, amely a többi bizalmi alapú, vagyis papír anyagú fizető- és vagyontartási eszközzel szemben stabil marad. Vagyis bizonytalan gazdasági feltételek mellett a bankjegy értékének egyetlen fedezetévé a jegybanki tartalékban lévő aranyeszközök válhatnak. Elmondható, hogy az arany monetáris célú jegybanki felhalmozása a nemzetgazdasági, regionális vagy globális pénzügyi kockázatok kivédésének egyetlen és végső eszköze. Miután a Magyar Nemzeti Bank az 1990-es években eladta aranytartalékainak jelentős részét, a globális összeomlás árnyékában a magyar gazdaság kiszolgáltatottsága az egekbe emelkedett. Ezt megtapasztaltuk a 2008-as válság idején.
1996. december 31-ről 1997. január elsejére a társadalom kétezermilliárd forinttal több államadósságra virradt meg. Persze erről a tízmillió magyar mit sem tudott. Mi történt? 1996-ra 60-80 milliárd forint jegybanki veszteségre lehetett számítani. A korábbi évek is hasonlóak voltak. A pénzügyi kormányzat 1996. augusztus 16-án úgy nyilatkozott, hogy a jegybank hiányát az államkasszának kell viselnie, azaz a kormányzat már 1996 nyarán elismerte, hogy az MNB-nél veszteség keletkezik. Ez a tény indokolta volna, hogy az MNB elnöke az 1991. évi LX. törvény 41. paragrafus (1) bekezdése szerint eseti tájékoztatást adjon az Országgyűlésnek, hogy mikor, milyen módon és milyen ügyeletek miatt keletkeztek a veszteségek. A nemzeti bankról szóló 1991. évi LX. törvény 2. paragrafusa szerint ugyanis az MNB elnöke az Országgyűlésnek beszámolási kötelezettséggel tartozik.
1996. október 26-án a napilapok már arról számoltak be, hogy újabb veszteség érte a nemzeti bankot, emiatt két alelnök a lemondását fontolgatja. Azonban nemcsak 60-80 milliárdról volt szó, hanem kétezermilliárdról, ugyanis a korábbi években az MNB ekkora veszteséget halmozott fel.
Rosszul emlékszik Surányi György, amikor a szocialista tervgazdasági rendszer kizárólagos saraként említi e kétezermilliárdot. Persze Surányi bármit mondhat, mert az Állami Számvevőszéknek és a parlamentnek nem engedte meg, nem tette lehetővé, hogy utánanézzenek a veszteségnek. Surányi csak bediktálta az összeget, hogy mennyit fizessünk.
A felvetettek alapján az 1997. évi központi költségvetési, valamint a jegybankról szóló törvényjavaslatok elfogadása előtt az Országgyűlésnek kötelessége lett volna az MNB veszteségeinek megismerése. E kétezer milliárdos, nulla kamatozású nemzeti bankos adósságot az MSZP–SZDSZ-kormány egy tollvonással piaci kamatozású devizaadóssággá alakította, államadóssággá tette, amit egyébként a mai napig is fizetünk. Miből lett a kétezer milliárdos veszteség? A helytelen devizaárfolyam-politikából. A rossz gazdálkodásból. A bécsi székhelyű és más, a jegybank tulajdonában álló külföldi kereskedelmi bankok veszteségeiből. Vélelmezhető, hogy az aranyeladási tranzakciók bevételei is e halmozódó veszteségeket simították. Sőt mi több, 100 milliárddal – ugyancsak a magyar adófizetők pénzéből – a CW Bankot még konszolidálni is kellett az ezredfordulón. Surányi úr! Mi is az ön problémája a Matolcsy György vezette jegybank három év alatt megtermelt 300 milliárd forintos nyereségével?
Simor András 2006 és 2013 között volt jegybankelnök. Erre az időszakra esett Gyurcsány őszödi ámokfutása, ami után csitítani kellett a népet. Csak hitelből tudták. A kereskedelmi bankok szabályozásával és felügyeletével megbízott nemzeti bank megengedő magatartása következtében a lakosságnak 40 milliárd dollárnak megfelelő hiteltömeget biztosítottak. A jegybank hátradőlt és nézett. Hitelerő-képességet, devizatranzakciókat nem ellenőrzött. 2008-ban aztán összeomlott a forintárfolyam, az ország a csőd szélére jutott. Két évig elevickélt a Világbank, az IMF és az Európai Központi Bank 25 milliárd dollárjából. Aztán jött 2010, a kétharmados Fidesz-győzelem. Simor még maradt három évig. Hátradőlt és nézett. Az MNB-t nem kapcsolta válságkezelési üzemmódba, vagyis nem csökkentette a kamatokat, nem indított növekedési hitelprogramokat, mint ahogy azt tette az Egyesült Államok és a londoni központi bank, a Bank of England.
Simor Andrásék több ezer milliárdos nemzetgazdasági veszteséget okoztak a lakosság adósságcsapdába nyomásával, helytelen, válságüzemmódba nem kapcsoló monetáris politikájukkal. Ugyan mit rugóznak már az új MNB-alapítványok egyetemeket támogató néhány milliárdján?
A szerző közgazdászprofesszor