A dokumentumokban közös pont, hogy a magyarországi börtönviszonyokra vonatkozóan mindkettő éles kritikát fogalmaz meg: kevés a hely, túl sok a rab. Valljuk be, a magyar börtönökben tényleg áldatlan állapotok uralkodnak, persze kérdés, hogy mennyire hitelesek a kritikák a guantánamói börtönt fenntartó országtól, ahol egyébként az egész világon a legtöbb embert tartják fogva. De lépjünk túl ezen, hiszen valóban komoly lehet a gond, nemhiába marasztalt el bennünket az Emberi Jogok Európai Bírósága is több alkalommal. Az egyik ügyben például ez a bíróság kártérítést ítélt meg a nyugdíjasokat halálra kínzó Magyar Lászlónak, mert a magyar igazságszolgáltatás nem átallott életfogytig tartó szabadságvesztésre ítélni a gyilkost. De nemcsak ez sértette Magyar emberi jogait, hanem a méltatlan fogva tartási körülmények is. Merthogy Magyarországon a büntetés-végrehajtási intézményekben tényleg büntetéseket hajtanak végre: nálunk nem jó börtönbe menni.
Tudják, hol jó? Norvégiában. Ott a tömeggyilkosokat nem ítélik életfogytiglanra, de nem ám! Ott a több mint 70 embert hidegvérrel meggyilkoló Anders Breiviknek az a legnagyobb gondja, hogy melyik egyetemet végezze el az adófizetők pénzén, hogy méregdrága ruháit hogyan tárolja, és hogy a reggeli mellé felszolgált kávé nem elég forró. De ne rohanjunk ennyire előre, kezdjük az elején.
2002-ben egy akkor 23 éves norvég fiatalember nekilát, hogy kidolgozza a kilenc évvel később elkövetett terrorcselekmény részleteit. Megalapítja saját informatikai vállalkozását, amelynek bevételeit offshore-számlákon tünteti el az adóhatóság elől, majd miután elegendő pénz gyűlt össze, vásárol egy farmot. A gazdaságra azért volt szükség, hogy feltűnés nélkül vásárolhasson műtrágyát, amelyből aztán robbanóanyagot gyártott. Breivik kitartónak bizonyult, kilenc évre volt szüksége, hogy mindent előteremtsen terve megvalósításához, de nem adta fel. 2011 júliusára minden készen állt: előbb Oslo kormányzati negyedében robbantott, nyolc ember életét kioltva, néhány órával később pedig a Munkáspárt ifjúsági szervezetének nyári fesztiválján kezdett hidegvérű mészárlásba. Az Utoya szigeten megrendezett táborban 69 fiatalt lőtt le, a legfiatalabb áldozat 14 éves volt.
Azért írtam le a mindenki által ismert események részleteit, mert nem könnyű jelzőket találni mindarra, amit Breivik elkövetett. Ami viszont még ennél is nehezebb, az az ítélet kiszabása. Az világos, hogy nem létezik olyan büntetés, amely helyreállíthatná a társadalom igazságérzetét (hogy az áldozatok családjáról ne is beszéljünk). Az is nyilvánvalónak tűnik, hogy az az ember, aki felnőttkora túlnyomó részét azzal töltötte, hogy egy nagyszabású merényletet tervelt ki, sohasem lesz a társadalom értékes tagja. Az ilyen elkövetőket véglegesen ki kell vonni a társadalomból, hogy soha többé ne árthassanak, éppen ezt a célt szolgálja Magyarországon a sokat kritizált tényleges életfogytiglani szabadságvesztés büntetés. Igen ám, de Norvégia nem olyan régimódi ország, mint hazánk, ott az emberi jogokat komolyan veszik, tehát nincs ilyen büntetés. Breiviket ezért a legsúlyosabb kiszabható büntetésre: 21 év szabadságvesztésre ítélték. Természetesen Norvégiában nem viccelnek az elítéltek emberi jogaival. Mert az nem lehet ám, hogy egy koszos cellába zárjanak egy tömeggyilkost! Breivik egy háromszobás lakosztályban lakik: van egy hálószobája, egy dolgozószobája és egy saját edzőterme. De ez még nem minden, a tömeggyilkos a norvég adófizetők pénzén jár egyetemre, hiszen azt azért mégsem lehet, hogy ha majd 21 év múlva kijön a börtönből, akkor segédmunkásként kelljen elhelyezkednie. De Breiviknek ez sem volt elég, már fogva tartása kezdetén 21 oldalas listán foglalta össze igényeit (!), amelyeket természetesen a börtön segítőkész személyzete igyekezett is teljesíteni. Kapott például új komódot, amire azért volt szükség, mert méregdrága ruháit nem tudta megfelelően tárolni az adófizetők által biztosított ruhásszekrényben. Ne foglalkozzunk azzal, hogy egyáltalán miért viheti be egy rab a börtönbe a saját ruháit, mert a szóban forgó elítéltnek az eddig részletezetteknél sokkal többet kellett nélkülöznie. És ő csak tűrt és tűrt. Na jó, folyamatosan tiltakozott a létező összes fórumon, de azt hiszem, ez megérthető, hiszen mégiscsak olyan válogatott kínzásokat kellett kiállnia, mint például hogy a reggeli kávéját többször is hidegen szolgálták fel.
De egy idő után fegyencünknél is betelt a pohár, elhatározta, hogy beperli a norvég államot, mert fogva tartási körülményei sértik emberi jogait. És akár hiszik, akár nem, Breivik megnyerte a pert. A bíróság szerint ugyanis nemcsak azért sérültek a tömeggyilkos emberi jogai, mert hideg volt a kávéja, hanem azért is, mert többszöri kérés ellenére sem kapott margarint, csak vajat. Szintén nem állta ki a bíróság próbáját, hogy a börtön személyzete nem biztosított testápolót a tömeggyilkosnak, holott a légkondicionáló miatt kiszáradt a bőre. Nem, ez nem vicc, benne van az ítéletben.
Persze gondolhatnánk, hogy ez az egész csak elszigetelt eset, és a skandináv rendszer nem tudja kezelni az ügyet, amelyik – valljuk be – tényleg egyedi. A baj az, hogy itt többről van szó: a skandináv börtönök régóta elszakadtak a valóságtól. Elfelejtették, hogy a börtön nem hotel, hanem büntetés-végrehajtási intézmény. Kérdés persze, hogy mennyire büntetés egy olyan „cellában” raboskodni, ahol nemcsak sík képernyős televízió, hanem videojáték-konzolok is az alapfelszereltséghez tartoznak. Dániában például ilyen körülmények között tartják az elítélteket. Már akit egyáltalán börtönbe zárnak, merthogy sokan úgynevezett nyitott börtönben töltik büntetésüket. A nyitottat szó szerint kell érteni: egyáltalán nincsenek falak, az elítéltek legfeljebb aludni járnak be. Skandináviában tehát nem rossz elítéltnek lenni, ha pedig az ember tömeggyilkos, akkor egyenesen luxusellátás jár. Az északi államokat nem kritizálják „nagy tekintélyű” nemzetközi fórumok, a skandináv börtönmodell ugyanis kitűnő manifesztációja annak az ideológiának, amelyet ezen szervezetek bőszen hirdetnek. Nevezhetjük ezt politikai korrektségnek, emberi jogi dogmatizmusnak, a neutralitás kultuszának, a lényeg ugyanaz: nem lehet különbséget tenni ember és ember között, akkor sem, ha az egyik tisztes állampolgár, a másik pedig tömeggyilkos. Sőt, mivel az elítéltek kisebbségben vannak a többségi társadalomhoz képest, különösen fontos jogaik garantálása. Hiszen nem gonoszak ők – így a jogvédők kórusa –, csak a körülmények tették őket azzá. Breiviket kiskorában molesztálták, a szülei elváltak, áldozat ő, ezért nem is büntetni kell, hanem megjavítani.
Ezzel a logikai bukfenccel hirtelen az elkövető lesz az áldozat, a sérelmeket elszenvedő többségi társadalom pedig a bűnös. Minden relatív, nincsenek igazságok, ha valaki azt állítja, hogy neki igaza van, az szélsőséges, hiszen ezzel azt állítja, hogy mások tévednek, esetleg hazudnak. Ez pedig konfliktushoz vezet, annál pedig jobb a békesség. Akkor is, ha a tömeggyilkosoknak háromszobás lakosztály jár, saját edzőteremmel, és forró kávé a reggelihez.
A szerző stratégiai igazgató, Alapjogokért Központ