A nemzetbiztonsági szakértők számára is nagy jelentőséggel bírhat, hogy nemrég a Millenárison felszólalt Gyurcsány Ferenc, a Demokratikus Koalíciónak nevezett parlamenti párt feje, Magyarország egykori miniszterelnöke. Mondandóját érezhetően izzadságszagú igyekezettel a romlás és a virágzás allegóriájára építette fel, úgy tűnik, nem véletlenül. Az önmagához képest is gyengélkedő Gyurcsány – szokásával ellentétben – nem volt túl jól öltözött, fittnek sem látszott, inkább kicsit fáradtnak, és nem éppen azért, mert aznap reggel körbefutotta a Margitszigetet. Parlamenti folyosókon azt a pletykát terjesztik, hogy a volt kormányfőnek lehetnek problémái az alkohollal is, de a legutóbbi beszédének elhangzásáig még kijelenthettük, hogy ez csak aljas rágalomhadjárat lehetett a Szemlőhegyi úton elzabrált palota ura ellen. Most azonban úgy tűnt, mintha valóban egy pszichedelikus örömmel megírt beszéde kerekedett volna, amelynek alapötletét a nyíltan alkoholista és drogfüggő Charles Baudelaire zseniális botránykötetének címétől kölcsönözte a szerző. Gyurcsány a bevezetés, a tárgyalás és legfőképpen a befejezés megfogalmazása közben nyilvánvalóan megrészegült. Ha nem mástól, akkor önmagától, ami talán a legveszélyesebb.
Mint ismeretes, Baudelaire-t A romlás virágai című, 1857-ben megjelent verseskötetéért az ügyészség istenkáromlás és erkölcsgyalázás vádjával perbe fogta, és mivel könyve megcsonkítására kényszerítették, kóros alkohol- és ópiumélvezetbe menekült. Miközben azonban a nagy francia költő a romlást és a virágzást a végzet gyönyörűségének bemutatásához kapcsolta egy képbe (lásd az Egy dög című, hátborzongatóan csodás költeményt), Gyurcsány szembe kívánta állítani ezt a két folyamatot, ezzel mintegy ábrázolva azt a helyzetet, amely most fennáll a hazában, és azt a gyönyörűséget, amely majd a hatalomra kerülése után következik.
De térjünk vissza a Millenárisra! Gyurcsány tőle szokatlan módon egy két méter sugarú körben sokszor lehajtott fejjel, totyorogva azt találta például mondani, hogy a virágzás képviselői, vagyis ők, szemben a romlás helytartóival, vagyis a jelenlegi kormánnyal, hisznek az Európai Egyesült Államok eszméjében. Nem uniót emlegetett tehát, vagyis az európai nemzetek egymást segítő, kölcsönös szövetségét. Inkább nyíltan bevallotta, hogy érzi és érti az idők szavát, nem véletlenül állt a határkerítésnél a migránsok térfelére, fogadott be demonstratív módon egy-két napra a házába néhány bevándorlót, kampányolt a kvótanépszavazáson a kötelező betelepítés mellett. Elismerte, hogy a nemzetállamok megszüntetésében, Európa hagyományainak eltörlésében, erejének megtörésében érdekelt, hogy egy új egyesült államok globális katyvaszát teremthessék meg a kontinensen.
Ez azonban csak a kezdete volt a nagy ívű gondolatoknak. Még szerencse, hogy a Millenárist az első Orbán-kormány idején építették, ezért eléggé szilárd födémekkel rendelkezik, különben a DK elnökére szakadt volna a mennyezet, amikor az általa vágyott „virágzás” újabb fejezetéről szónokolt. Egy olyan nyolc év után, amelyről maga ismerte el hírhedt őszödi beszédében, hogy csaltak és hazudtak reggeltől estig, egy olyan időszak után, amelynek kapcsán miniszterek, polgármesterek és egyéb szocialista vezetők kerültek a bíróság elé korrupció vádjával, a 4-es metróra elköltött állami milliárdok eltüntetéséről szóló nemzetközi jelentés napvilágra kerülésének hetében Gyurcsánynak volt képe azt kiáltani az éterbe: a jog eszközével fogják visszavenni, amit a romlás mai képviselői elloptak a néptől. Ellopták az országunkat! – harsogta, miközben előrébb csusszant a két méter sugarú körben, és a plafonra szegezte a tekintetét. Ezek után már csak egy szánalmas intermezzónak tűnik, hogy az annak idején a Putyinnal parolázó pártelnök most arról papol, hogy nem a paksi atomerőművet kell fejleszteni, együttműködve az oroszokkal, hanem a megújuló energiaforrásokat kell elterjeszteni. Megújulókat emlegetett, miközben mindenki tudja, hogy a kormányzása idején Paks, a hulladékégetők és a gázerőművek mellett legfeljebb az számíthatott támogatásra, aki etanolnak adta el a zöldbárók földjein megtermelt takarmánynövényeket.
Aztán természetesen egy kép következett arról is, hogy milyen borzalmakat hozott a magyar népre a romlás. Ez nagyjából úgy nézett ki, hogy sokan hajnalban kelnek, éjt nappallá téve keresik meg a betevőt, de így sem tudják kifizetni a gyerek szakköreit, és egyedül maradnak a kölcsöneikkel meg a szegénységükkel. Ez persze részben igaz is. Már csak az a kérdés, hogy mindez kinek köszönhető. Vajon nem a Gyurcsány-kormányok idején volt-e nagyobb a romlás, amikor hitelcsapdába kergették az embereket és még a kiutat sem mutatták meg a kelepcéből, mint most, amikor számos adósmentő intézkedés után éppen arról fogadott el javaslatot a parlament, hogy ne lehessen elárverezni egy tál lencséért a kölcsönök törlesztőrészleteit fizetni képtelen családok otthonait?
De ha még nem lepődtünk volna meg eléggé, a legbotrányosabb szakasz Gyurcsány költői ellentétezésében csak ez után következett. – Emlékszem a karácsonyfa nélküli karácsonyokra – idézte fel a „lírikus” a gyermekkorát, hozzátéve: abból merítsen mindenki erőt, hogy ő ki tudott törni a szegénységből, mert menni fog az, csak akarni kell. Egy olyan embertől hallhatta mindezt a nagyérdemű, aki annak köszönhetően, hogy egy kommunista pribék családjába benősült, aprópénzért, az anyósa által vezetett bank vissza nem térítendő hiteléből privatizálhatta az elvbarátaival együtt a fél magyar alumíniumipart. Ez lenne az a teljesítmény, amit mindenkinek követni kell?
A tetőpontig azonban még mindig nem értünk el ebben az évértékelésnek álcázott, furcsa esszében, hiszen ezt követően hazugságok áradata következett. Mi adtunk először ingyen étkezést, és ami ebben az országban épült, azt mi építettük, jelentette ki a DK elnöke, amin láthatóan még a közönség is egy kicsit meglepődött. De hogy Gyurcsány tovább fokozza a fokozhatatlant, megmutatta a jövőt is. Tömeges tiltakozási hullámot vizionált és rengeteg ellenzéki szavazót az urnák előtt, akik „népakarat-cunamival” fogják eltakarítani az Orbán-kormányt. Ennél a pontnál pedig végre megélénkült a többnyire nyugdíjasokból álló kemény mag is, és állva tapsolni kezdett, mintegy a várható szökőár habzó előhírnökeként.
Olyanok voltak ők, mint akik egyszerre veszítették el a józan ítélőképesség és a tisztánlátás képességét. Mint amilyeneknek (isten bocsássa meg) A romlás virágaiban Baudelaire írta le a vakokat. „Nézd őket, lelkem; oly ijesztő, bús csapat! / Mint furcsa bábok, a mosolyt ajkadra lopják. / Holdkórosak gyanánt járnak s mélázva dobják/nem tudni, hogy hová, vak pillantásukat. (…) Így járják éjüket, a nagy sötét gödört, / amely az örök Csönd testvére. Zúg, süvölt / a Város, zeng, kacag; s vakon e vad zenében / én is, az iszonyig keresve a gyönyört, / tántorgok, mint ezek; de jobban meggyötört / szívvel kérdem: Vakok, mit lestek ott az égen?”