Az utóbbi években slágertéma mind az újságírók, mind a közgazdászok körében a robotizálás és a mesterséges intelligencia kérdése, és számos prognózist készítettek ez ügyben, elemezve ennek a folyamatnak a veszélyeit.
Általánosan elfogadott, hogy igen szoros összefüggés van a munkahelyek fennmaradása és az adott munkahely által igényelt munkaerő képzettsége között, vagyis minél képzettebb dolgozóra van szükség egy adott munka ellátásához, annál nehezebb robotokkal kiváltani, tehát nagyobb az illető munkakör fennmaradási esélye.
Bár alapvetően igaz ez a megállapítás, mégis igen sok érdekes kivételt is lehet találni e téren, és ezeket a kivételeket a hazai képzési struktúra továbbfejlesztése során is érdemes figyelembe venni. Ugyanis nemcsak a nagyon magasan képzett munkaerő foglalkoztatását nehéz robotokkal kiváltani, de van egy sor egyéb olyan terület is, ahol nem rutinszerű feladatokat kell elvégezni, hanem ahol olyan bonyolult tevékenységet kell folytatni, amelyeket robotizálással nem vagy csak nagyon nehezen lehetne kiváltani.
Egyetértés van abban is, hogy nagyon valószínűtlen, hogy belátható időn belül sikerül olyan robotokat kifejleszteni, amelyek képesek az embereket széles körben pótolni.
Egyetértés van a szakemberek közt a tekintetben is, hogy elsősorban a betanított munkát vagy alacsony szintű szakmunkát igénylő, rutinszerű összeszerelő tevékenységek területén fogják az élőmunkát a robotok kiváltani. Ez tipikusan a gyári összeszerelő munka területe.
Ugyanakkor nem kell tartani attól, hogy a robotizálás nyomán minden alacsonyabban képzett munkaerőt igénylő szakma meg fog szűnni. A viszonylag alacsonyabb képzettséget igénylő, de nem rutinszerű tevékenységeket kívánó személyes szolgáltatások (mint a kozmetikus, a fodrász, a személyi edző, a tréner stb.) esetében nem várható a munkahelyek megszűnése, még akkor sem, ha azokon belül az egyre több folyamatot okosgépek fogják segíteni.
A szintén nem túl magas képzettséget igénylő, de állandóan változó környezetben végzett javítómunkák (mint a kőművesmunkák, a villanyszerelés, a csatornázás, illetve a víz- és gázszerelés s különösen a javítás) területén is nehezen lehet ma még elképzelni olyan robotokat, amelyek eredményesen és gazdaságosan lennének képesek kiváltani az emberi munkát.
E szakmákban ugyanis olyan, nem rutinszerű, egyedi döntéseket igénylő tevékenységeket kell rendszerint elvégezni, amelyek nem vagy csak nagyon drágán lennének robotizálhatók, automatizálhatók. Természetesen nemcsak az építőipari javítómunka területén, hanem a házak építése esetében is szükség lehet és lesz is olyan tevékenységekre, amelyeket belátható időn belül még nem lehet vagy inkább nem éri meg gépesíteni, robotizálni.
Emellett fontos azt is látni, hogy bár számos területen nem lehet teljes egészében kiváltani az emberi munkát robotokkal, de már megjelentek azok a robotok, amelyek jelentős mértékben segítik, támogatják az emberi tevékenységet. Így például az egészségügy területén egyre több olyan intelligens gép vagy program segíti akár az ápolók, akár az orvosok munkáját, amelyek korábban nem léteztek, de amelyek ma már elengedhetetlen részei ennek a munkának is.
Ugyanígy a személyes szolgáltatások terén is egyre több gép segíti a szükségképpen megmaradó emberi szakemberek munkáját. Mindenképpen szükség lesz arra, hogy ne csak az egészségügy, hanem a szolgáltatások vagy a javítóipar terén dolgozó emberek is megtanulják az ilyen új eszközök használatát. Ez mindenképpen fontos feladatokat ró az oktatásra, de nemcsak a fiatalok elsődleges kiképzése, oktatása, hanem még nagyobb mértékben az életpálya további szakaszában, az átképzések során is.
Itt azonban van egy másik komoly probléma: az ilyen jellegű tevékenységek esetében a hazainál jóval magasabb nyugat-európai bérek miatt már eddig is jelentős munkaerőhiány alakult ki hazánkban, és ez az elszívóhatás előreláthatóan tovább folytatódik.
Mi lehet a megoldás? Az emberek szabad mozgását nyilván nem lehet korlátozni, és valószínűleg az is egy kicsit odébb van, hogy a nyugati béreket itt, keleten teljesen utolérjük. A munkaerőhiány azonban elkerülhetetlenül béremelkedéshez vezet a hazai hiányszakmákban. De sajnos az ugyan folyamatosan csökkenő, de a munkabéreket terhelő, összességében még mindig magas elvonások miatt sem az állami fenntartású kórházak és rendelők, sem a hazai kisvállalkozások nem tudják az emelkedő béreket hosszú távon kigazdálkodni.
Az állami fenntartású egészségügyi szervezetek esetében több megoldás lehetséges. Az egyik az, hogy több forrást biztosít az állam ezeknek a szervezeteknek, vagy az is megoldás lehetne, hogy teljesen eltörlik a béreket terhelő járulékokat az állami egészségügyi rendszerben. Ez utóbbi nyilván egy elég bonyolult szabályozást igénylő megoldás lenne, amely felveti a versenysemlegesség kérdését is.
Ugyanakkor ez a módszer mégiscsak jó lehet, amennyiben összekapcsolnák az egészségügy reformjával, amelynek során a skandináv típusú finanszírozást vezetnék be. Az egészségügy skandináv típusú reformja azt jelenti, hogy nem járulékok formájában szedik be az egészségügyi rendszer finanszírozásához szükséges forrásokat, hanem a költségvetésből finanszírozzák.
Ez a módszer sikeresen működik Skandináviában (Svédországban, Finnországban és Dániában) és az Egyesült Királyságban is. Ez a megoldás általában is növelné az ország versenyképességét, és nyilván visszaszorítaná a feketefoglalkoztatást is.
A hazai kisvállalkozások túlélésének biztosításához azonban gyorsan, már az egészségügyi reform előtt szükség lenne méretnagysághoz kötött foglalkoztatási támogatásra. A külföldi tulajdonú, termékeiket alapvetően exportáló multik esetében ez nem szempont, mert azok már 1990 óta oly módon csinálnak maguknak profitot, hogy az alacsony bérű kelet-európai országokban olcsón előállított termékeket a magas bérű nyugat-európai országokban drágán értékesítik, és ezért még az emelkedő magyar bérek mellett is gazdaságos a tevékenységük.
A főként a hazai piacra termelő magyar kisvállalkozások számára ez a lehetőség viszont nem adott, és bár az elmúlt évek során viszonylag sok támogatáshoz jutottak a hazai kisvállalkozások, exporttevékenységükben még mindig nem eléggé erősek ahhoz, hogy termelésük nagyobb részét Nyugaton értékesítsék.
Fontos aláhúzni, hogy ez a méretnagyság szerinti szabályozás nem szabad, hogy az Európai Unió nómenklatúrája szerint működjön, ott ugyanis sokkal nagyobbak a vállalatméretek, és ami ott egy kisvállalkozás, az nálunk már egy erős középvállalat, az ottani középvállalatok pedig nálunk akár nagyvállalatoknak is tekinthetők.
Ez a mérethatárokhoz kötött szabályozás nem sérti a versenysemlegesség elvét sem, mivel a kisvállalkozások számára a világon mindenütt szokás kedvezményeket adni. Még a híresen liberális, a nagyvállalatoknak gyakran kedvező Egyesült Államokban is előfordult, hogy más szabályok érvényesültek a kis méretű vállalkozások esetében, és a közbeszerzések egy előre meghatározott hányadát amerikai kisvállalkozásoknak kellett juttatni.
Végső soron megállapítható, hogy a robotok valószínűleg nem fogják mindenütt kiszorítani a munkásokat a munkaerőpiacról, de mindenképpen fel kell készülni mind az oktatás, mind a kisvállalkozás-támogatások terén az előttünk álló kihívásokra.
A szerző közgazdász, 1990 és 1992 között az Országos Kisvállalkozás-fejlesztési Iroda elnöke