Vörösmarty Mihály 1836-ban írta meg a Szózatot, amit a nemzet szinte azonnal a Himnusz mellé helyezett. Arany Jánossal szólva azóta halljuk a szót: Rendületlenül. Az ő nyomán tekintettük imának, és mint ilyenből merítettünk erőt belőle a vészterhes időkben.
Ilyen vészterhes időket éltünk száz éve is, a nagy háború vége felé. Ahogy a forradalom köztársaságot, sőt népköztársaságot csinált a Magyar Királyságból, íróink legjava Vörösmartyhoz fordult. Születésnapján, 1918. december elsején alakították meg a Vörösmarty Akadémiát. Móricz Zsigmond a Pesti Hírlap 1918. december 3-án megjelent tudósítása szerint az elnöki megnyitón azt mondta: „A sír fenyeget, de még nem fogunk belelépni.” Sőt, mintha a Szózatból idézett volna prózában: ezer év alatt minden évszázadban átmentünk olyan válságon, amely nagyobb fajtákat is kiirthatott volna, mégis itt vagyunk. Megfogyva, tehette volna hozzá, például a háború áldozataira gondolva. A területfogyás is akkor kezdődött, hiszen 1918. december elsejétől számíthatjuk a csonkolás kezdetét: Gyulafehérvárott ekkor mondták ki a románok elszakadási szándékukat.
Az ív pedig 1956-ban folytatódik. November 1-jén Kolozsvárott az ifjú Bartis Ferenc a magyarországi forradalom hírére megpezsdült légkörben elszavalja fájdalmaink leltárát, az És mégis élünk című versét. Minden szakasz végén nyomatékosítja a címet: és mégis élünk. Börtönnel fizetett érte.
És ma? Népvándorlás, torzsalkodás, világméretű csatározás. Kerítés a határ mentén, sok-sok nemszeretem dolog. De nem esünk, mert nem eshetünk kétségbe. Hogyan is eshetnénk, ha olyan mestereink vannak, mint Vörösmarty, Móricz és Bartis! Olyan miniszterelnökünk van, akit kénytelen-kelletlen Európa legfigyelemreméltóbb emberének minősített a nyugati újságírás. 2010 óta akkora utat tettünk meg, amit korábban elképzelni sem tudtunk. Némely területen látványosan nagyot léptünk, másutt kisebbet. De a nagy lépések alapvetések. Reménykeltők, akár garanciát adók is arra, hogy van mire alapozni, hogy a további építkezések nem légvárak lesznek.
Móricz Zsigmond idézett beszéde egyébként a mának is szól. Idézek: „Ma a magyar írók kívülről jövő ellenállhatatlan lerohanástól félnek, a magyarság politikai, gazdasági s morális letörésétől: s a falut a minden képzeletet felülmúló világpolitikai romok között s azokhoz képest imponáló s megindítóan bölcs nyugalomban találni. A nép nem akar harcolni: a népek nem akarnak egymással harcolni. A magyar paraszt soha nem akarta leigázni a tót parasztot, a román s a horvát paraszt testvért s a magyar nép kezeit nem is fertőzi ezer év alatt soha testvérvér. A népek nem harcolni akarnak: hanem élni. A népek nem barbárságot akarnak: hanem kultúrát.”
Akkor a szomszéd népek részéről számíthattunk a lerohanásra. A fenyegető veszélyben Móricz a nemesi nemzetből évszázadokra kizárt parasztságunkra hivatkozott. Ma, a brüsszeli hivatalosságok és a nemzetközi sajtó részéről hazánkat ért állandó támadások idején szintén volna mitől félni. De hallottuk Szent II. János Pál szavát: Ne féljetek! Annál kevésbé félünk, mert sok jel mutat arra, hogy a minket támadók mögött nem áll népakarat. Brüsszel eleve elszakadt a választóktól, más támadóinkat pedig vagy leváltják, mint most Ausztriában, vagy meggyengítik az emberek, mint nemrég Németországban, amikor módjuk van dönteni.
Közben oda fordult a világ, hogy a támadások azokat a nemzeteket is érintik, amelyek száz éve létünket fenyegették. Eljutottunk oda, hogy velük összefogva tudunk ellenállni, és remélhetjük, hogy ha a pénzvilág kezében tartott kormányokkal nem is, de a józan polgárokkal Európa-szerte szót tudunk érteni. A népek nem barbárságot, nem saría törvényt akarnak, hanem kultúrát. A saját kultúrájukat. Erre reményt Közép-Európa ad.
Jövőre csak látszólag arról döntünk, hogy ki kormányozza az országot. Valójában az a tét, hogy megmaradhatunk-e magyarnak és európainak. Nem ronthatjuk el. Nem adhatjuk a kormányrudat alkalmatlan figurák kezébe. Akik még egy kis esőtől is félnek.
A szerző volt európai parlamenti képviselő