Sokat elárul közhangulatunkról, hogy már a keresztnevét meg kellett változtatnom történetem főszereplőjének. (Ő kérte, tartva attól, hogy bizonyos emberek az ő „másságát” nem tolerálják.) Réka magyar nő. Réka, felmenőit tekintve, egyszerre keresztény és zsidó. Mind a két felekezethez köze van, s nem akar választani közöttük. „Hadd szerethessem egyformán édesanyámat és édesapámat!” Ebből az alapvetésből számára természetesen következik, hogy önmagára teljesen magyarként gondol. Magyarként költözött Franciaországba.
Réka tökéletesen beszél franciául, három gyermekének édesapja a gallok földjéről való, nevében a „de” szócska is szerepel, ami nemesi származásra utal. Mindennek talán nincs is jelentősége, a család nem patinás múltjából, hanem jelenbéli munkájából szeretne érvényesülni. Réka és családja Párizsban, a férj szülővárosában élt, még hetekkel korábban. Több mint tíz éve egy kis éttermet működtettek, a magyaros ízekre, kínálatra fektetve a hangsúlyt. (Itthonról vittek jóféle kolbászt, szalámit, sőt: bort (!) francia földre.)
A családi vállalkozás lényege, hogy annak tagjai minden munkából kiveszik részüket, ha a helyzet úgy kívánja. Nem szégyen, ha a tulaj maga mos fel, ha épp nincs rá alkalmazott, berendezni az étterem belsőjét pedig igazi jutalomfeladat egy arra fogékony nőnek. Az anyagbeszerzés a köztudatban inkább férfimunka. Na, de ha a szükség úgy kívánja, az asszony is megbirkózik a kihívással.
És itt, ennek kapcsán jön az a mozzanat, amiért nyilvánosságra kívánkozik Réka története. Elmondta, hogy gyakran hozta úgy a napi rutin, hogy beült a család kis szállítóautójába és elindult egy bizonyos raktár, élelmiszer-elosztó felé. Eddig a pontig olybá tűnhet, hogy ez egy szokványos, elmesélésre érdektelen történet. Ám itt jön egy különös részlet.
Réka, a magyar anya Párizsban, felveszi napszemüvegét, és gondosan ügyel rá, hogy kapucnis pulóvert húzzon magára. Mi ebben a különös? – kérdezheti teljes joggal az olvasó. A feleletet maga Réka mondja el: „Van egy olyan rész az útvonalamon, hogy ott álcáznom kell magam, amennyire csak tudom. Felhúzom a kapucnit, hogy a hajam eltakarjam, és lehetőleg a kifestett szemem se látszódjék. A lényeg, ne lássák, hogy nő vagyok.”
A kis szállítóautóval az éttermi konyha alapanyagainak beszerzéséért egy olyan útvonalon kell haladnia, ahol, ha meglátják, hogy egy nő egyedül vezet, komoly esélye van, hogy megtámadják. Puszta lénye irritálja, provokálja az útvonal mentén lebzselő, prédára váró fiatal férfiakat. „Ezek nem keresztények, nem zsidók, nem európaiak. Lehetnek francia papírjaik, de őket a szélsőséges iszlám motiválja.”
Kétszer elmondattam vele, mert nem akartam hinni a fülemnek. Mindez nem Dél-Szudánban, nem Jemenben, hanem Párizsban történik. Elismeri, mehetne másik útvonalon is. Csak az sokkal hosszabb, bonyolultabb. És egyáltalán. Miért ne autózhatna francia felségterületű utakon, csupán a közlekedésrendészeti szabályok betartására ügyelve? Ráadásul sietnie kell gyerekeiért az iskolához. Az iskolához, amelyiket géppisztolyos rendőrök őriznek.
Mondhatjuk, hogy mindez már múlt idő. Réka ugyanis nem bújócskázik a párizsi utakon többé, önmagát másnak álcázva, mint aki. Egyszerűen elege lett abból a veszedelemből, amit – ő mondja – „a migránsok, a befogadóországba beilleszkedni nem akarók” jelentenek. Gyerekkori álmainak amúgy varázslatos Párizsát családostul elhagyta. Visszaköltözött szülőföldjére, Budapestre.
Gyermekei beszélik édesanyjuk nyelvét, kis plusztanulással fejlesztik kifejezőképességüket. Neki magának munkája is lett, hála nyelvtudásának, szakmai gyakorlatának. Hogy mi az üzenete Réka sorsfordító döntésének, nem nehéz megfejteni.
A szerző grafikusművész