Soha egy pillanatig ne feledkezzünk meg róla, hogy a volt miniszterelnök számára a hazugság csupán a politika folytatása más eszközökkel. Csak ha ezt megértettük, válik érthetővé, mit jelentenek a szavai. Most éppen az a nyilatkozata, hogy látott olyan dokumentumokat, amelyek alapján Orbán Viktort zsarolják az oroszok.
Hazudtunk reggel, éjjel meg este.
Természetesen nincs semmilyen dokumentum. Zsarolás sincs. Orosz érdekek kiszolgálása sincs. Csupán újabb ballib politikai pótcselekvés van, valódi programok, valódi jövőkép, valódi kérdésekre adott valódi válaszok helyett lassan már fél éve egyre hangosabb a putyinozás. Ebbe kapaszkodnak olyan vehemenciával, hogy lassan már maguk is elhiszik, amit mondanak. Élemedett egykori munkásőrök, kétfarkú pojácák és belvárosi úri gyerekek rázzák az öklüket az orosz nagykövetség kerítése felé, abban a naiv hitben, hogy éppen valami politikailag értékelhetőt tesznek. A ballib média nem mulaszt órát, hogy ne putyinozna maga is, ez most a legnagyobb divat, ezt hordják Pesten, ettől hangos az internet.
Éppen Gyurcsány maradna ki ebből? Arról szó sem lehet. De csak úgy beállni a putyinozók sorába – az nem az ő stílusa. Emeljük a tétet! Szóljon nagyot a dolog. És megtervezte, ahogy a köteles beszéd kiforgatását, ezt is: legyen olyan vád, ami ellen nem lehet védekezni. Hiszen a sas nem kapdos legyeket, Orbán Viktor nyilvánvalóan nem teszi meg Gyurcsánynak azt a szívességet, hogy bepereli, és ezzel a számításba veendő tényezők szintjére emeli, a vád tehát ott marad a levegőben. Csakhogy a szektapárt hívein kívül nem hisz neki már senki. Hazudtunk reggel, éjjel meg este, hazudunk most is, és hazudni fogunk, amíg csak képesek leszünk mozgatni a szánkat.
De mi ez a putyinozási mánia egyáltalán? Honnan jön ez, és mi az alapja? Van, lesz ennek valami hatása a politikára?
Hogy honnan jön, annak könnyen a nyomára lehet jutni. Mint annyi minden, ez is az Egyesült Államoktól indul, amely el sem tudja képzelni önmagát olyan ellenség nélkül, amely elég erős, hogy a vele szembeni fölény dicsőségszámba menjen. Az USA-nak szüksége van arra, hogy Oroszországot, az egyetlen hozzá mérhető katonai hatalmat félelmetesnek láttassa a világban, hogy e hatalom féken tartójának önképét vehesse magára. Ez immár több mint fél évszázada Amerika identitásának elválaszthatatlan része.
A Szovjetunió összeomlásakor egy múló pillanatra Amerika zárójelbe tette ezt a pozícióját. A kommunizmus uralma alól felszabadult Oroszországra mint a globális USA-fanklubba frissen belépő barátra tekintett: gyertek, egyetek ti is hamburgert, igyatok kólát, nézzétek Bruce Willist este a televízióban. Még bizonyos tiszteletet is érzett a „másik nagy” iránt, amely lám, végre behódol az amerikai világrendnek, aláveti magát a Pax Americanának.
Oroszország azonban a Szovjetunió összeomlása után a hamburger, a Coca-Cola és Bruce Willis mellé politikai és gazdasági összeomlást kapott, és át kellett élnie az ország történetének leggátlástalanabb kirablását – a kisíbolt milliárdokat a rablók ma Londonban és New Yorkban költik. Az oroszok megtapasztalhatták, hogy a nyugati szabadság, az úgynevezett nyitott társadalom, a gyenge állam számukra azt jelenti, hogy szabad a gazda, az erősek kirabolják a gyengéket, a fiatalok az öregeket, a gazdagok a szegényeket.
Ez az, amit a Nyugat a mai napig nem hajlandó belátni, hiszen önkéntes vakságának saját maga a haszonélvezője: a felkészületlen társadalomra egyszerre ráengedett szabadság, a korlátok lebontása a gyengéket kiszolgáltatja a Nyugatról érkező és a velük összejátszó helyi eliteknek. Mi itt Magyarországon átéltük ezt a rendszerváltás során, amikor a közös nemzeti vagyonnak számos közgazdász szerint nagyobb hányadát veszítettük el, mint a második világháború alatt.
Pedig, ami nálunk végbement, gyerekjáték volt ahhoz képest, ami Oroszországban zajlott, miközben a Nyugat által ünnepelt demokrata hős, Borisz Jelcin vodkáspohárral a kezében táncikált a katonazenekar előtt. A szó szoros értelmében kirabolták a politikailag is szétesett országot, és az igazán nagy pénzeket nem is a helyi ügyeskedők vitték el, hanem azok a jól szituált, elegáns nyugati üzletemberek, akiknek ezek az ügyeskedők több-kevesebb részesedésért átjátszották az orosz nemzeti vagyont.
Mindeközben az éhbérre zsugorodott nyugdíjak kifizetésére sem maradt pénz az államkasszában. Az oroszoknak rá kellett ébredniük, hogy ezzel a rablással egyetlen fegyvert szegezhetnek szembe sikerrel: az erős államot irányító erős vezetőt. Nem Putyin találta meg magának Oroszországot, hanem Oroszország Putyint, az erős embert, aki ha kellett, a jog határain is átlépve véget vetett a szabad rablásnak.
Oroszország magára talált, és mi sem természetesebb, hogy visszatért a nagypolitika színpadára is. Újra világpolitikai céljai lettek, és az érdekeit érvényesíteni igyekszik. Obama amerikai elnök egyszer azt mondta, hogy Putyin a hatalomban töltött évek során megváltozott. Tévedett, nem Putyin változott meg, hanem az erejét visszanyert Oroszország nemzetközi súlya, amelynek megnövekedésével Putyin külpolitikája is új irányt vett. Oroszországnak vannak, mindig is voltak érdekei, és az utóbbi tíz évben újra hozzálátott, hogy érvényesítse azokat.
Ez az, ami nem tetszik Amerikának, ezzel az érdekérvényesítési törekvéssel szemben toboroz szövetségeseket. Amerika elvárja, hogy az európai unió országai, köztük Magyarország elkötelezett szövetségese legyen Oroszországgal szemben, és a rendelkezésére álló politikai, gazdasági és médiaeszközökkel a lehető legnagyobb nyomást igyekszik gyakorolni minden olyan kormányra, amely e kérdésben ingadozni látszik.
E nyomásgyakorlás lenyomata mindaz, amit mostanában itthon a médiában, az utcai tüntetéseken és a politikai megnyilvánulásokban tapasztalunk, és amit röviden putyinozásnak lehet nevezni. Amerika és Nyugat-Európa vezetői a magyar kormánytól határozott oroszellenességet várnak, sőt követelnek, és már a semlegességet is a sorból való kiállásnak tekintik.
Csakhogy ez álságos követelés. A Nyugat az orosz energiahordozóknak kiszolgáltatott, az orosz piac elvesztését nagyon is megsínylő Magyarországtól szigorú oroszellenességet vár el, miközben maga gátlástalanul üzletel tovább ugyanezzel az Oroszországgal. A szembenállás árát a magyarokkal fizettetné, a hasznát viszont maga zsebeli be.
Ennek a nyomásnak áll ellen a magyar kormány, amikor noha szövetségesi kötelezettségeit és az amúgy eredménytelen szankciókat rigorózusan betartja, mégis az egyenlő elbírálás elvét követi Oroszországgal szemben is. Szó sincs orosz érdekek kiszolgálásáról, éppen hogy a magyar érdekek érvényesítéséről van szó. A magyar érdek pedig az, hogy Oroszországgal normális politikai és virágzó gazdasági kapcsolataink legyenek. A magyar kormány ezen dolgozik.
A szerző újságíró