Mindig ugyanazt a hibát követjük el. Azt hisszük, hogy egy valóságban élünk liberális felebarátainkkal. Csökönyösen újra és újra beszédbe elegyedünk velük, pedig minden beszélgetés vége ugyanaz. Mindig azt hiszik – és ezt üdvözült mosollyal ismételgetik is –, hogy nekik van igazuk.
A liberálisok majd harminc évig élvezték is ennek a helyzetnek az előnyeit. Ők az első pillanattól kezdve propagandaháborút folytattak mindenki ellen, aki a kommunisták gazdasági és politikai hatalomátmentése ellen ágálni merészelt. Mindig ők lőttek először, egyetlen percnyi pihenőt sem hagytak nekünk. Mi pedig mindig kerestünk a tetteik mögött valami emberit, valami empátiát, valamilyen békülési szándékot, békeesélyt. Természetesen feleslegesen. De huszonöt évnyi teljes médiafölény sem volt nekik elég, hogy elpusztítsanak bennünket.
Mert az, amit mi védünk, emberibb és valóságosabb, mint amit ők ránk akarnak erőszakolni. Amikor 2002 után fájdalmasan lassan elkezdett kiépülni egy jobboldali médiauniverzum, még csak zavarba jöttek. De 2010 után egyenesen megsértődtek, egyszerűen elképzelhetetlennek tartották, a világ rendje ellen valónak, hogy nem liberális újságok is létezzenek. Egy demokráciában nincsenek jobboldali újságok.
„Az újságírás baloldali műfaj”, mondta a MÚOSZ népszabadságos–népszavás elnöke nemrégiben, és komolyan gondolta. Csak a politikai hatalom erőszakának következménye, hogy jobboldali újságok és újságírók is létezhetnek. Baloldali, liberális felebarátaink pszichológiai megértése során ebből kell kiindulnunk és nem saját avítt nézeteinkből, amelyek a demokráciába az ideológiák és a nézetek szélesebb spektrumát képzelik bele.
Minden jobboldali újságíró kényelmetlennek találja, hogy olyan eszközöket kell alkalmaznunk ebben a propagandaháborúban, amit kénytelen-kelletlen ugyan, de a liberális médiából tanultunk el. A bulvárújságírásra aztán tényleg lehet mondani, hogy baloldali műfaj. Ahogy a kereskedelmi televíziózás is részben az.
Havas Henrik egyszerre volt kereskedelmi és politikai tévés. Mindig az egyik címke alá menekült, ha a másik alatt művelt valami vállalhatatlant. Egész karrierje az egyik minősíthetetlenből a másikba történő ugrásokról szólt.
Elfogadhatatlan stílusát harminc éve nem tudta kivetni magából a televíziózás, a nyilvánosság. Muszáj azt a szerkesztői tévedést végre valakinek helyrehozni, ami a képernyőre engedte a nyolcvanas években. Mert miféle emberek azok, akiknek Havas Henrik igazodási pont? Akiknek ő az „újságíró”? A „tévés”? Havas Henrik újságírói és celebkarrierje nem a mi szégyenünk elsődlegesen, de abban minden normális ember hatalmasat hibázott, hogy egyáltalán tudomást vett erről a karrierről. Szegény Anettka és Uhrin Benedek is azok szégyene, akik hagyták, hogy magukat és a nézőket is megalázzák a színpadképességük illúziójával.
De Havas kétségtelenül egyedi jelenség. Egyszerre volt bunkó és tahó a riportalanyaival, és minden megnyilvánulásában. Bunkó volt azért, mert tudatosan és élvezettel hágta át mindenkor a normális emberi érintkezés, a minimális udvariasság alapvető korlátait. Tahó volt azért, mert tudatosan irtotta ki magából a normalitás minden nyomát. Havas egy igazi self made tahó. Nem volt gyerekszobája (vagy az nem hagyott rajta nyomot), de azt hazudta, hogy volt, hogy még élesebben látsszon rajta, mennyire nem érdekli őt a többi ember.
Amikor Havas pár hónappal a választások előtt Vona Gáborral együttműködve írt könyvet róla meg a Jobbikról, azok után, hogy pár éve még a Jobbik betiltását követelte, teljesen egyértelműen kijelölte a saját helyét erkölcsileg, politikailag és szakmailag egyaránt. Az első kettőt nem is érdemes firtatni, de a dolog szakmai része mindent megmagyaráz. Havas Henrik egy igazi, hamisítatlan propagandamegbízást fogadott el (amit egyébként maga is a kötelező ideológiai harc részének tekint), amelyben egyszerre szegődött el a szélsőjobboldali és a szélsőliberális ideológiai katyvasz mellé. És láthatóan biztosak voltak benne, hogy a jobboldal, a nem nácik és nem liberálisok majd nagylelkűen mellőzik a propagandaeszközöket, és nem szembesítik Havast a kellemetlen körülményekkel.
Vegyük észre (mert hajlamosak vagyunk nem tudomást venni erről a végtelen pofátlanságról), hogy nem értjük, miként is kellett volna szerintük reagálnunk Havas Vonáról szóló könyvére. Először is meg kellett volna vásárolnunk, hogy „Havas Tanár Úr” keressen vele, és ellentételezzük azt a sok-sok munkát, amit nyilván a köz érdekében elvégzett. Aztán el is kellett volna olvasnunk ezt az értékes könyvet, ami nyilván tágította volna a szellemi horizontunkat, ami szerintük ránk is fér.
A hatására pedig ájult tisztelettel le kellett volna borulnunk Havas Henrik riporteri és szerzői nagysága előtt, félénken felvetve a lehetőséget, hogy még az is lehet, „Havas Tanár Úr” még akár Vágó Istvánnál is okosabb lehet. Majd meg kellett volna világosodnunk ezzel párhuzamosan, és ki kellett volna jelentenünk, hogy mi is a koordinált ellenzéki jelöltre fogunk szavazni, listán meg természetesen a Jobbikra.
És a dolog realitásértékét még lehet emelni, ugyanis liberális felebarátaink ezt a könyvet azért rendelték meg Havas Henriktől, hogy a baloldali és a liberális szavazókat győzzék meg ugyanerről. A rugalmatlan baloldali szavazók ugyanis, miután tíz évig azt hallották, hogy a Jobbik még a Fidesznél is nácibb, még küzdenek a kognitív disszonanciával. És ki lenne alkalmasabb ennek a tévhitnek az eloszlatására, mint az emberi integritásról hírhedt Havas Henrik, akinek az sem volt képes erodálni a népszerűségét és hitelességét, hogy minimum harminc éve mindenkivel minősíthetetlenül bunkó a képernyőn.
Mindent elmond a szellemi képességeikről, a lehető legszebben tettetett műfelháborodással együtt, hogy tényleg nem számítottak arra, hogy a Havas–Vona-kapcsolatnak (amely már Vonának kínosabb) lesznek nem szándékolt kommunikációs következményei. Különösen hogy a know-how teljesen liberális, és egy fillért sem fizettünk érte. Köszönjük, le kellett volna védetni vagy nem kellett volna először használni.
Havasról ugyanis nagyon alaposan dokumentáltan lehet állítani, hogy elfogadhatatlanul viselkedik a nőkkel. Évek óta köztudomású ez, csak a kereskedelmi televíziózás mocsokáradatában ezt észre sem vettük. Már négy jól megalapozott esetnél tartunk, és azt is megtanultuk liberális tanítómestereinktől, két-három naponta érdemes előjönni a következővel, hogy a kommunikációs hatás a lehető legjobb legyen. Liberális felebarátaink, tetszettek volna egy vállalható emberrel beíratni Vonáé-kat a liberális eszmerendszerbe. Tulajdonképpen hálásnak kellene lenniük, hogy megszabadítjuk őket Havastól. A régóta várt tisztulási folyamatuk első lépése lehetne, ha kedvükre volna ilyesmi.
És egy gyönyörű példa az ocsmány propagandára. A liberális újságírók azonnal elkezdtek leplezetlenül célozgatni arra, hogy Havas Henrik áldozatai csak egyszeri felhasználásra tervezett (igaz, bármikor újrahasznosítható) celebnők, akiknek jelentősége és szavahihetősége nem mérhető egy Havashoz. Akiket amúgy ugyanazok a teljesen független, etikailag példamutató kereskedelmi televíziók hoztak létre, mint Havas Henriket. Jól meg is büntetik majd őket, az RTL Klubon nem szerepelnek majd többet, kivéve, ha újra lesz majd olyan hírértékük, ami pénzt hoz vagy ideológiailag hasznos.
Havas Henrik persze nem követett el bűncselekményt, legalábbis olyat, amelyet egy normális bíróságon bizonyítani lehetne. Egyszerűen csak egy elképesztően szerencsétlen és beteg, empátia nélküli bunkóról van szó, amit pár millióan azért tudunk tanúsítani. A rendszerváltás óta nem szabadna a sajtó közelében lennie. De ott volt egészen a múlt hétig. És nap mint nap minősítette azt a közeget, amelyben tenyészett. Egy normális világban már az első nő, akit megfogdosott, udvariasra pofozta volna.
A Havas-ügy csak azt bizonyítja, hogy már az ennyire nyilvánvaló ügyeknek is „propagandára” van szükségük, hiszen ha a liberálisokra lenne bízva a dolog, semmi sem történne vele. És ha valamelyikünknek a legkisebb lelkiismereti problémája volna a propagandával, javaslom, idézze fel magában Kende Péter és Debreczeni József szokásosan a választások előtt megjelenő, Orbán Viktorról szóló könyveit. Ne szégyelljük azt, hogy a ránk kényszerített propagandaháborút meg akarjuk nyerni. Szégyelljék magukat azok, akik harmincévnyi munkával elérték, hogy már az alapvető emberi igazságoknak is propagandatámogatásra van szükségük.
A szerző szociológus