Magyar Bálint nyugdíjaskorba lépett, s szemlátomást szétunatkozza az agyát. Nyilván úgy véli, nagy hasznára lehetne még ennek a sokat szenvedett országnak, például újfent oktatási miniszterként, hiszen ez volt a történelmi süllyesztőbe került SZDSZ egyik sikerágazata – elég csak a digitális táblák liberális forradalmát felidézni. Azt gondolhatnánk, az efféle levitézlett politikusok meghúzzák magukat, a volt pártelnökök meg különösképpen: örülnek, hogy szabad elvonulást kaptak, és nem verik rájuk a suba alatt virtualizált SZDSZ ránk hagyott tetemes pártadósságát.
Ne feledjük: a liberális pártelit otthagyta a pártot egy dilettáns zenekritikusra, miközben a parlamentben még szervilisen biztosították a Gyurcsány- és Bajnai-kormányoknak a szavazati többséget.
De Magyar nem nyugszik: a lelki lényegévé vált Orbán-gyűlölettől vezérelve már több könyvet gründolt össze például az orbáni „maffiaállamról”. Nem tudom, hogy ez szociológuséknál hogy van, de még ez is egyfajta plágium a Fidesz szellemi holdudvarától elemelve, amely egy időben a Magyar Bálintot is soraiban tudó kormányzati metódust a „szervezett felvilág” megnevezéssel illette. A maffiázás mindenesetre belpolitikailag meglehetősen kontraproduktívnak bizonyult: a volt miniszter áldásos közreműködésének eredményeképpen is rendre az a kérdés, hogy az orbáni kétharmad melyik oldalán állapodik meg a választási mutató.
Ez a sikertelen „saját hazában való prófétaság” bizonyára bosszantó lehet, ezért Magyar érthetően a külhon felé tájékozódik. Tavaly nyáron az azóta jobblétre szenderült Népszabadság repítette világgá a személyzetis szenzációt, hogy Magyar Bálintot a cseh kormány cigányügyi szakértőként fogja alkalmazni. Eléggé akadozott azért az ügy, az is lehet, hogy nem lett végül belőle semmi, de könnyű belátni: alkalmasabb embert szerte Európában nehezen lehetne találni e feladatra. A prágai orientáció azért megmaradhatott, mert Magyar a minap publicisztikát rittyentett a cseh fővárosban székelő Project Syndicate nevezetű szervezet portáljára Az Európai Unió maffiaállama címmel.
Az ember ilyenkor óhatatlanul felvillanyozódik: nocsak, honfitársunk még az olasz belpolitikában is járatos? Aztán csodálkozva konstatálja: de hát itt Magyarországról folyik a szó. Szabad ennyire lenézni az olvasótábort, még akkor is, ha elvakult liberális? Úgy látszik, a Soros-féle szellemi holdudvar propagandafórumain a stílusra végképp nem adnak: ha a kolumnista azt írná, hogy az unión belül La Vallettában vagy Nicosiában verik a legszebb brüsszeli csipkét, bizonyára azon sem akadnának fenn.
E helyütt nem népszerűsíteném a szerző gyűlöletteli politológiai fixa ideáit, csak annyit: többek között emlegeti a korrupció örökölt és újonnan kialakult formáit. Az örökölt formákon, gondolom, azokat a praxisokat érti, amiket akkor gyakoroltak előszeretettel, amikor ők voltak kormányon: előbb a tocsikolást, később pedig azt a „szervezett felvilági” szisztémát, amelyet Medgyessy Péter megbuktatott kormányfő annak idején keresetlenül úgy definiált, hogy „az SZDSZ tele van korrupciós ügyekkel”.
Magyar Bálint a maffiázás során odáig megy, hogy a balkáni típusú korrupció elismerése dacára is a magyar modell elé sorolja a román és bolgár gyakorlatot, mondván, hogy ott legalább van a hatalom leváltására képes választási rendszer.
Meg potens, alternatívaképes, a Magyar Bálint-féle ballasztoktól réges-rég megszabadult ellenzék is. S miközben azon szörnyülködik, mennyire „kevés” vokssal lehet Magyarországon kétharmados többséget szerezni (egyébiránt bárkinek), mélyen hallgat arról, hogy Franciaországban ez harmadannyi szavazattal is lehetséges. Igaz, akkor Macront minimum napóleonoznia kellene.
Miután afféle napi hazaárulási gyakorlatként felmondja – amúgy meglehetősen unalmasan – a szélsőliberális mantrát, Magyar Bálint még egy megbocsáthatatlan dolgot elkövet a cikke végén. Azt írja: „Haraszti Miklós magyar író szerint Magyarország egy nyugati hajóban sodródik, amelyet keleti szél hajt.” Azt most hagyjuk, hogy a nemzetközi olvasó mennyire van képben a kompországhasonlatot illetően; ugorjuk át a szuverenitást a putyinizmussal egybemosó politikai farkasvakságot is, de hogy a Darabbér szerzője író volna? Ez azért sértés a magyar írókra nézve. A megélhetési liberális akkor is csak megélhetési liberális, ha ilyen ügyesen címkézik fel egymást. Haraszti körülbelül annyira író, mint amennyire autentikusan tudom megszólaltatni én a Bogányi-féle zongorát.
Elképzelem a családi ebédet Magyaréknál: hivatalos a sógor, Mécs Imre, meg talán az ellenállhatatlan humorú momentumos unokaöcs is. Remek volt az a Pride-felhívás! – nyom barackot a fiú fejére.
Az asztalnál mindenki egyetért abban: mindennek meg kell változnia, hogy a lényeget illetően ne változzon meg semmi.