A piac összességében azonban nem más, mint adásvételek összessége. A neoliberálisokat egyáltalán nem zavarja, hogy ebben a „piaci tökélyben” viszonylag kényszerűségből már korán létrejöttek olyan eljárások és intézmények, amelyek éppen arra szolgálnak, hogy ez a „tökély” mégis ne a társadalmat romboló, hanem építő erőként működjön. Ilyen eljárásmód a kettős könyvelés mára nemzetközileg elfogadott szabályrendszere és az erre épülő hites könyvvizsgálat. A gazdasági folyamatokban egyre kiemelkedőbb védelem illeti meg a hitelezőt, hiszen bizalmi alapon kölcsönöz pénzt, abban a hitben, hogy azt kamatostul vissza is kapja. Nem nehéz belátni, hogy a hitelfelvevő inkább saját pénzének és értékeinek megőrzésével van elfoglalva, mint a kölcsönvett eszközökkel.
Az ilyen helyzetek gyakorisága hívta életre a hitelminősítők intézményét egy olyan helyzetben, amikor objektív okok miatt volt lehetetlen, hogy a hitelfelvevő a hitel fejében a megtérülést másodlagosan biztosító fedezetet engedjen át a hitelnyújtónak. Ez a nagy gründolások (mint a gigantikus vasútvonal-építések) időszakára tehető, elsősorban az Egyesült Államokban. John Moody 1909-ben alapította a vasútépítések finanszírozására kibocsátott adósságlevelek (kötvények) minősítésével foglalkozó cégét. További nagy lendületet a hitelminősítés az 1929-es válság után kapott, hiszen akkor a hitelezők tömegei maradtak pácban. A második világháború után pedig az államok egész sora került hitelfelvevők közé. A hitelminősítés az Egyesült Államok államkasszájának hitelei mellé kiegészült a többi állam hiteleinek minősítésével is.
Az új nemzetközi pénzügyi rendszer kulcsintézményeit, az IMF-et és a Világbankot máig uraló Egyesült Államok hitelminősítési gyakorlatát ezek az intézmények is átvették, és az amerikai kincstár papírjait hivatalos minőségben minősítő három intézet (Standard & Poor’s, Moody’s és Fitch Ratings) értékelését fogadják el, amit a világgazdaság hitelező közönségének nagy hányada is követ. Máig az államadósságok (sovereign debts) piacán e három cég aránya még mindig 95 százalék közeli, pedig könnyű belátni, hogy monopolizált piacról van szó, mégsem sikerült még az Európai Uniónak sem, hogy saját minősítőcéget hozzon létre. Más kérdés, hogy a hitelnyújtók növekvő hányada döntését már nem a három nagy ítélete, hanem saját bázisú információk alapján hozza meg. Kifogásolnivaló ugyanis akad bőven a hitelminősítők háza táján. Elég, ha a 2008-as válság kapcsán napvilágra került két esetet említjük. A Lehman Brothers bankház kötvényeit még a bedőlés előtti napokban is a legkitűnőbb (AAA) értékelésben részesítette a három nagy, amivel tetemes kárt okozott egyebek mellett néhány hazai befektetőnknek is.
A bóvli (substandard) ingatlanfedezetű (pontosabban már semmivel sem fedezett) hitelek ugyancsak AAA minősítéssel európai bankokba történő áthajóztatása pedig már elvezet bennünket a nagyobb államadósságok megítélésének objektív, valós gazdasági tényeken alapuló helyett a politikusi megközelítéséhez. Bizonyítható, hogy a három nagy előjegyzési naptárjában vannak szeretem és nemszeretem országok. Hazánk az MSZP–SZDSZ-kormányzatok alatt egyértelműen a szeretem, ma pedig a nemszeretem csoportban van nyilvántartva. Kevés vigasz, hogy többen vannak mások is a nem szeretem kategóriában, talán még nálunk is indokolatlanabbul nem szeretve. Belgium (GDP/100 százalékos államadósság), és Olaszország (GDP/120 százalékos államadósság) például minden normán felül el van adósodva. Számottevő devizatartalékuk sincs, hiszen az euró, ami a pénznemük, maga a devizatartalék, amit eddig még nyakló nélkül kibocsáthatnak. (De érdemes a görög példára figyelni.) Mindkét ország viszont befektetésre minősített, ráadásul Belgium AA–. Belgiumnak 37, Olaszországnak pedig 127 pont kockázati felár jár az értékelés alapján. Mi a GDP-arányos 78 százalékos adósságunkkal bóvliban vagyunk és 160 pontot ér a kockázatunk.
Még kirívóbb Oroszország esete. 15-20 százalék közötti eladósodottsággal ugyancsak bóvliban van, és 325 pont a kockázati felára, pedig egy évtizedre való, korábban felhalmozott devizapuffere van a költségvetésből kieső olajbevételei pótlására. Kínát ugyan AA– minősítéssel alkalmasnak tartják befektetésre, de a „piac” mégis 127 pontos kockázatra ítéli 3500 milliárdos dollártartaléka, iszonyú nagy exporttöbblete, és mindössze 30 százalékos eladósodottsága mellett.
Mi pedig messiásként várjuk a befektetői felminősítést legalább már két éve, de csak nem akar jönni, pedig legutóbb már a bankok adóját is jelentősen mérsékeltük a kívánt megfelelés érdekében, és továbbra is bő kézzel adjuk a letelepedési pénzeket a multinacionális cégeknek. Megfontolandó, hogy szigorúan a mi gazdasági eredményességünk szemszögéből mi a célravezetőbb: eddig sikeres gazdaságpolitikánk pilléreinek lazítása és az ahhoz kapcsolódó felértékelési remények, vagy hitelfelvételeink legalább részben történő átirányítása más piacokra. Nagyon pozitív eredménnyel járt a háztartások mint hitelezők felfedezése. Más nem tradicionális piacok is szóba jöhetnek. A hitelminősítők ugyanis valós gazdasági eredményeinket eddig, és ki tudja, még meddig, könnyedén lesöpörhetik azzal, hogy azok egyszeriek és nem fenntarthatók.
A szerző közgazdász