Az 1945 után megszállt Magyarország történetének legjelentősebb momentuma volt Rákosinak és pártjának hosszú menetelése a csúcsra. A szovjet bábáskodással fokozatosan hatalomba lépő, majd a hatalmat megragadó MKP (Magyar Kommunista Párt), majd MDP (Magyar Dolgozók Pártja) és a mögöttük álló Nagy Testvér politikájának egyik részét képezte kezdetektől fogva az erőszakszervezetekben történő pozíciószerzés prioritása.
A hatalom megragadására másképp nem is lett volna lehetőségük, hiszen az 1945-ös és 1947-es választások adatai is azt mutatják, hogy a többpártrendszert preferáló pártok összességével szemben jóval kisebb volt a támogatottságuk, a velük együttműködő MSZDP (Magyarországi Szociáldemokrata Párt) tábora sem volt egységes a támogatásukban. Nem beszélve arról, hogy mindkét választáson történtek az MKP eredményeit javító választási csalások, különösen 1947-ben.
Így lényegessé vált a hatalom erőszakos megragadása. Az 1945-ben, a Magyar Államrendőrségen belül megszervezett politikai rendészeti osztály (PRO) soraiban már kezdetektől fogva szinte teljes MKP-s dominancia érvényesült. Az első időszakban Péter Gábor vezetésével működött a fővárosi, míg Tömpe Andráséval a vidéki PRO. A Péternél szolgáló 98 személyből 38 volt hivatalosan is az MKP tagja. Utóbbi egyébként a nem kommunista helyetteseit könnyen el tudta szigetelni. 1946-ban már 848 fős lett a budapesti PRO létszáma, közülük 272-en voltak MKP-tagok, ugyanakkor a 36 megyei PRO-vezető közül 34 volt hivatalosan MKP-s.
Az említett statisztikák viszont nem feltétlen tükrözik a valóságot, ugyanis azt nem tudjuk, hogy a más pártokban működő titkos kommunisták mennyien lehettek és pontosan kik voltak. Pár személyről azonban ezt sikerült kideríteni. Az egyik legemblematikusabb figura közülük az az Erdei Ferenc, aki 1945-ben egy ideig belügyminiszter volt, ilyen minőségében a PRO is az ő alárendeltségébe tartozott.
A szervezet működésével kapcsolatban lényeges kiemelni, hogy a Péter Gábor és a Tömpe által vezetett osztályok között mindvégig egyfajta versengés volt megfigyelhető, amely Péter Gábor győzelmével végződött. Ezt követően Tömpe András a szovjet hírszerzésnél kamatoztatta tovább „képességeit”. A Rajk László belügyminisztersége alatt megszervezett ÁVO, azaz a Magyar Államrendőrség Államvédelmi Osztályának a vezetését már Péter Gábor látta el.
A BM szervei mellett ugyanakkor említést érdemel a HM katonapolitikai osztálya is. Ezt később beolvasztották az Államvédelmi Hatóságba, amelyet 1948-ban, Kádár János belügyminisztersége alatt állítottak fel, akkor még a BM-en belül működött, 1950-től viszont már önálló hatósággá vált, de gyakorlatilag közvetlenül Rákosi Mátyás, Farkas Mihály és Gerő Ernő irányítása alatt végezte feladatait.
Ezek igen széleskörűek voltak, hiszen ekkorra már idetartozott többek között a hírszerzés, a kémelhárítás, az úgynevezett ipari, mezőgazdasági és közlekedési szabotázselhárítás is. A kezdetben a rendőrségen belül felállított belső karhatalmat is ide tagolták be, amelynek a feladatai közé tartozott a fontosabb objektumok védelme, illetve a tömegoszlatás, bár ez utóbbi végrehajtásával kapcsolatos kiképzésben csak közvetlenül a forradalom kirobbanása előtt részesítették őket.
Ennek sajnos több esetben sortűz leadása lett a következménye a tömeg „szakszerű” feloszlatása helyett. 1950-ben tagolták be az ÁVH szervezetébe a határőrséget is, amelynek a rendszer szempontjából igen lényeges feladata volt a jugoszláv és az osztrák határ őrzése, ahová úgynevezett műszaki zárat telepítettek.
A határ mellett határsávot alakítottak ki, amelybe csak külön engedéllyel lehetett belépni. A hatóság külön börtönöket üzemeltetett, ugyanakkor az internálás elrendelése is a hatáskörébe tartozott, akárcsak az internáltak rabmunkáltatásának a megszervezése is. 1948-tól sor került az MKP, majd MDP „munkásőrségének”, a több mint húszezer fős rendezőgárdának a fokozatos felszámolására is. E szervezet feladatainak egy részét, így a pártvezetők őrzését vagy a rendezvények biztosítását is az ÁVH vette át, részben a személyi állománnyal együtt.
De nem szabad elfeledkeznünk a koholt vádak alapján rendezett és a későbbi koncepciós perekről sem, amelyekben a „bizonyítékokat” több esetben kínzással csikarták ki a meggyötört emberekből. Az egyik legelső ilyennel éppen a kommunista párt belső ellenzékének tartott Demény Pált távolították el az útból. Lényeges volt a Magyar Testvéri Közösség pere is, amelyben közel 260 személyt ítéltek el, ráadásul Nagy Ferenc miniszterelnököt is úgy bírták rá a lemondásra, hogy svájci tartózkodása alatt azt közölték vele, róla is találtak bizonyítékokat a szervezettel kapcsolatban.
Majd ezt követően koncepciós perben ítélték el Mindszenty Józsefet, de magát Rajk Lászlót és Kádár Jánost is, akárcsak több egykori szociáldemokrata politikust és egyházi vezetőt. Majd 1953-ban majdnem a hóhért akasztották, ugyanis Péter Gábor és vezetőtársai találhatták magukat a vádlottak padján. Szovjet mintára egy úgynevezett cionista pert terveztek ellenük konstruálni, de Sztálin halálát és Rákosi hatalomból történő visszaszorulását követően más vádpontokban ítélték el őket.
Az 1953-ban megváltozott moszkvai, majd magyar politikai irány jelentős fordulatot hozott az ÁVH életében. Nagy Imre parlamenti expozéját követően nem sokkal, július 7-én a Minisztertanács határozatot hozott az ÁVH-nak a Belügyminisztériumba történő beolvasztásáról. A jogszabály titkos maradt, így az utca embere erről semmit nem tudott.
A terv ezzel a rákosista vonal háttérbe szorítása lehetett, ám mindez felemásra sikerült. A minisztérium élére az a Gerő Ernő került, aki korábban javarészt gazdasági ügyekkel foglalkozott, és Rákosi Mátyás egyik feltétlen hívének számított. A feladatra korábbi spanyol polgárháborús múltja is predesztinálta.
Helyettese pedig az a Piros László lett, aki Péter Gábor letartóztatása után az ÁVH-t irányította, majd a későbbiekben őt nevezték ki belügyminiszterré. Sőt, a minisztérium vezető szervéből, a BM Kollégium tíz tagjából nyolc volt korábban ÁVH-s. Több vezető helyre is a volt ÁVH-sok kerültek. 1953 és 1956 között az államvédelem struktúráján a belül a korábbi ÁVH-s részlegek elkülönültek a rendőritől.
A volt ÁVH-sok megtarthatták egyenruhájukat, akárcsak a rangjelzésük előtt az áv. rövidítést is. Rákosi és hívei számára a szervezetben maradó megfelelő személyek biztosították azt, hogy a nyilvántartások és az ügynökség felülvizsgálata, az amnesztia, az internálótáborok felszámolása, vagyis az 1953-tól bevezetett reformok mind-mind vontatottan haladtak. Mindezzel másrészről a rendőrségnek és a BM-nek egyfajta „államvédelmizálása” lehetett a cél. 1953 és 1956 között a BM-et és a területi főosztályokat állandóan átszervezték. A korábbi bűnök elkövetéséért igyekeztek a korában elfogott vezetőket felelőssé tenni, de mellettük új bűnbakok is akadtak. Átfogó és akárcsak a korabeli törvényeknek megfelelő felelősségre vonás nem történt.
A forradalom alatt az állomány szervezetszerűen képtelen volt ellátni a rábízott feladatokat, bár több törvénytelenség elkövetéséért lett felelős. Többen közülük bujkáltak vagy a szovjetekhez szöktek át. 1956. október 28-án Nagy Imre délután 17 óra 25 perckor beszédet mondott a rádióban, ebben többek között azt is bejelentette, hogy feloszlatják az ÁVH-t. Lényeges kiemelni, hogy november 4-e után Kádárék a volt államvédelmisek jelentős részének szolgálatait vették igénybe, de a szervezetet nem alakították újjá.
A szerző a Veritas Történetkutató Intézet tudományos munkatársa