Javaslom, hogy nevezzük őket ezentúl pótcselekvőknek. Mármint az összes ellenzéki pártot és pártocskát. Éspedig azért, mert a célratörő, szívós munkálkodás helyett kivétel nélkül valamennyi a látványra, a látszatra építi politikáját, és mint jól tudjuk, a látszat csal. Akárcsak ők. A pótcselekvés mint program nagyjából a 2010-es megsemmisítő vereség óta tart, és ha az eredetét kutatjuk, névadási mágiával, illetve osztódásos szaporodással kezdődött, amikor az MSZP-ből kivált szekta a Demokratikus Koalíció nevet vette fel, holott nem volt közöttük sem igazi demokrata, sem koalícióra nem léptek senkivel.
Aztán a 2014-es, újabb választási zakót az újabb keresztelői hókuszpókusz, a demokratikus ellenzék elnevezés kiagyalása követte. Ebbe a Jobbik kivételével beleértettek mindenkit, aki élt és mozgott, no meg kellőképpen gyűlölte Orbán Viktort. Ám az utóbbi időkben ezt a diszkriminációt is sutba dobták, és most már szíves örömest paroláznának az eddig nácinak bélyegzett ősellenséggel, és noha mindkét fél szabódik még, mint Kati a tánc előtt, azért érezni rajtuk, hogy szívesen beadnák a derekukat, de be ám. Ennek okán, visszatérve a kezdő gondolathoz, immár bízvást sorolhatjuk őket egy táborba, és bízvást javasolhatom, hogy tényleg nevezzük őket politikai pótcselekvőknek.
A pótcselekvések teljes listája szétfeszítené egy ilyen röpke publicisztika kereteit. Ezért emlékeztetőül csak néhányat idézünk fel közülük. Elsőnek talán vegyük a 2012-ben Miskolcról indult, kétes elemekből összetoborzott éhségmenetet, amely többéves szenvedés után réges-régen jobblétre szenderült, ami nem csoda, hiszen vezetői között ott volt a sikkasztó Simon Gábor, aki ellen ma is eljárás folyik, csak azt nem tudni, hogy miért késik ennyit az az ítélet.
Az élén ott masírozott a poraiból főnixmadárként újra és újra feléledő bizonyos Nyakó István is. Ő a hosszú menetelés kudarca után a vasárnapi boltzár körüli cécóban kapaszkodott ismét vissza a felszínre, majd Botka bukásának köszönhetően nem is olyan régen újfent lapátra tették, és csak remélhetjük, hogy ez a kártékony pótcselekvő most már egyszer s mindenkorra el fog tűnni a süllyesztőben. Marad még így is belőlük bőven.
Mert például az sem volt éppen kutya, amikor a pótcselekvésben méltó társa, Mesterházy Attila a 2014-es választások idején táncra perdült, majd kínjában és a hőn áhított miniszterelnökség elnyerésének reményében még Erdélybe is elzarándokolt, hogy keblére ölelje határon túli nemzettársait.
Ma már őt is csak nagyítóval lehet megtalálni a politikai élet színpadán. És miután egy kalap alá került az egész bagázs, Vona Gábor sem maradhat ki a díszes névsorból. Számos nagy dobása mellett ő például tavaly télen hanuka alkalmából levélben biztosította az összes magyarországi izraelitát, milyen olthatatlanul szereti és tiszteli őket. A válasz mindkét esetben jól ismert. Sem az erdélyi magyarok, sem a magyarországi zsidók nem kértek a köpönyegforgató pótcselekvőkből, akik közül azonban az első hely természetesen mégiscsak a határon túli magyarságot gyűlölő, ebből következően állampolgársági jogától való megfosztásra áhítozó Gyurcsány Ferencet illeti meg.
Vegyük csak a legfrissebbeket! Alig néhány hete óriási felhajtás közepette, rajongóinak társaságában jogtiprást emlegetve, bosszút lihegve igazi júdáscsókkal búcsúztatta a független magyar bíróság jogerős ítélete nyomán börtönbe vonuló Császy Zsoltot. Majd hogy lelket öntsön belé, a minap fel is kereste új tartózkodási helyén, és megkóstolta a börtönkosztot.
Hiába, na, aki tud, az tud! Erre születni kell. Az ilyen nagy húzások, az ilyen látványelemek mellett tényleg eltörpül az éhségmenet, a Michael Jackson-majomkodás, az erdélyi út, de még a hanukalevél is. A többiek tanulhatnának tőle. És akkor még nem is beszéltünk az Orbán Viktort állítólagos svájci és ázsiai bankszámláival kompromittáló dokumentumról, amellyel a szemfényvesztő pótcselekvők legnagyobbika már hosszú hónapok óta ámítja pótszerekre szoktatott híveinek mindenre kapható táborát.
Végül, de nem utolsósorban Szanyi! Ő a szakirodalomban definiált klasszikus pótcselekvésként a felelősség és szembesülés elhárítására egy meglincselt ávós képével ünnepelte 1956-ot. Vita- és párbajképtelen valakivel lévén dolgunk, maradjon köztünk: 1848-ban is lincseltek. A bécsi udvar emberét, a móri születésű Lamberg Ferencet gyilkolta meg kegyetlenül Pesten a feldühödött tömeg, amit Petőfi versben üdvözölt. Ez is ’48 része, mégsem ezzel emlékezünk arra a forradalomra sem.
A nagy formátumú pótcselekvők mellett a törpepártok még törpébb figurái pitiáner kispályások csupán. Róluk csak futólag emlékezünk meg. A zenei különítmény erejéből legfeljebb füttyögetésre, zajos ricsajozásra telik, kiváltképp a nemzeti ünnepeken. A notórius bajkeverők szürke hétköznapokon plakátokat tépkednek, szellemesnek gondolt bárgyúságokkal plakátokat írnak át, lezárnak egy-egy Duna-hidat, kivágásra ítélt öreg fákra másznak vagy keresztbe fekszenek a villamossíneken, egy Simicska Lajos nevű magányos harcos pedig éjszakánként Veszprém utcáit rója, ahol Duna és villamos hiányában festékszóróval mindenféle disznóságot pingál fel a hirdetőoszlopokra.
Mint látjuk tehát, a pótcselekvés egybeforrasztja azt, ami egybetartozik, korlátlan lehetőségeket kínál, ugyanakkor bele is lehet unni és nagyot lehet bukni vele. Idén október 23-án például szomorúan vettük tudomásul, hogy fütyülés és mindenféle más zenebona nélkül kell ünnepelnünk. A bajkeverők pedig az esőre hivatkozva futamodtak meg. Úgy látszik, kisstílű művelőik beleuntak kisded játékukba.
Az igazi azonban majd az lesz, ha nagystílűbb cimboráik egy szűk fél év múlva bele is buknak.
A szerző író, műfordító