Akik esetleg nem látták, azok kedvéért megpróbálom röviden leírni az összefüggéstelenség látszatát keltő lazasággal egymáshoz kapcsolódó részek visszatérő motívumait. Találkozik két hülye gyerek, akik között semmiféle konfliktus nincs azon túl, hogy a dögjeiknek le kell győzni egymást, és a végén valóban győz valamelyik. De teljesen érdektelen, hogy melyik, nincs ugyanis igazi áldozat, nincs erkölcsi megtisztulás, katarzis, csak pőre erőszak, kárörvendés, meg némi fürdőzés a hírnév legócskább formájában. Állítólag mesterré lehet válni a szörnyek edzésével, pedig ezeket a micsodákat tulajdonképpen kiképezni se kell, mint a harci kutyákat vagy kakasokat, ezek olyanok inkább, mint az autós kártyák. Az enyém kétszázötvennel megy, az enyém meg hatezer köbcentis. Nekem meg több van. És? Akkor mi van? De a rajzfilmről legalább ennyi elmondható.
A mobiltelefonon vészesen terjedő játék már ennyit se bíbelődik a játékosok lelkének összetettségével. Csak a végletesen lecsupaszított üzenettel foglalkozik, ami persze a fogyasztói társadalom alapeszméjeként is felfogható: Szerezd meg mind! És megindul az agyhalott zombik hada szerte a világon, és sokszor testi épségét sem kímélve (már két gyerek halt meg kimutathatóan a játék miatt!) üldözi a nem létező valamit, vagyis a semmit étlen-szomjan, sokszor feladva munkahelyet, feledve szerelmet. Szereznek. Mindet. Vagyis semmit. És senki nem teszi föl a kérdést: Megszereztem, de minek? Cukros vízből a világ urává válni, azt hittük, felülmúlhatatlan, de ez undorítóbb. Az üdítőipar csak a testünket teszi rabjává, hiába próbálják életérzéssé hazudni a szomjoltást.
A pokémonok viszont a lelkünket béklyózzák le a semmi partjára, miután felzabálták az emberi értelem utolsó morzsáit. Mivel a jelenség rohamosan terjed, egyre több a zombi, és meglapul az értelemben még valamennyire bízó ember, megjelentek azonnal a szakértők, és kitöltötték a rendelkezésükre álló teret, mint a gázok.
Mindegyik mond valami okosságot arról, hogy a játékos ember miként edzi magát játék közben az igazi küzdelmekre, milyen hiányokat pótol életében a játék önfeledt öröme, mennyire jó hatással van szellemi és lelki fejlődésére a hétköznapi életben is tapasztalható fenyegetettségek játékos átélése. Hogyan szabadul meg félelmeitől, szorongásaitól, miközben még képességeit és készségeit is fejleszti. És ez mind igaz a játékok legtöbbjére nézve. De ez a marhaság semmire nem jó, még csak nem is játék, hanem játékutánzat. Azt hiszik a virtuális szörnyek után rohangálók, hogy játszanak, pedig csak velük szórakoznak azok, akik kitalálták ezt az őrületet, és gennyesre keresik magukat vele, miközben gurgulázva röhöghetnek a szerencsétleneken. Ennyire pőrén, ennyire szemérmetlenül nem vágták még a képünkbe, hogy agyalágyultak vagyunk, és el sem szégyelltük magunkat, meg sem sértődtünk, hanem elindultunk megszerezni idiotizmusunk legkifejezőbb jelképét, a „pikácsut”.
Tudom azonban, hogy ez a szöveg is teljesen fölösleges, hatástalan, az őrület terjed feltartóztathatatlanul, és fokozódik. Amíg ezt írtam, legalább kettőt befoghattam volna én is.