Fogd a pénz és kuss! Vagy ha már nem maradsz csöndben, akkor add vissza. Ez jut eszembe Woody Allen Fogd a pénzt és fuss! klasszikusának címéről, amikor a hazai balliberális politikusok arról értekeznek, hogy a kormány legyen hálás Brüsszelnek és tegye össze a kezét, amiért az ország részesülhet az uniós támogatásokból. Akkor érdemes tisztázni néhány félreértést.
Magyarország nem ajándékba kapja a lehívható támogatásokat, hazánknak ez a pénz jár! Amikor 2004-ben – más államokkal egyetemben – csatlakoztunk a közösséghez, az ország több területen lényegében feladta a szuverenitását.
A többi között megnyíltak a határok a régebbi tagállamok vállalkozásai előtt, amelyek vámmentesen léphettek be a piacainkra. Ezért cserébe fejlesztési forrásokhoz juthat Magyarország is. Az Európai Unió akkor lehet ütőképes közösség, ha minden tagállama erős. A támogatások ezért azt a célt is szolgálják, hogy azzal csökkenteni lehessen az országok között meglévő fejlettségi különbségeket. Ezért sem lehet a brüsszeli forrásokra úgy tekinteni, mintha azokat jutalomból vagy éppen karácsonyi ajándékként osztogatnák ki.
A hazai balliberális politikusok persze szeretnék ezt a látszatot kelteni. Ez sem új. Jól ismerjük azt a szocialista felfogást, miszerint húzzuk be fülünket-farkunkat, mert még a végén rossz szemmel néznek ránk Moszkvából, Washingtonból vagy éppen Brüsszelből. A „merjünk kicsik lenni” gondolkodásmód határozta meg a baloldali nemzetpolitikát is, a szomszédos országok ezért moshatták fel hazánkkal a padlót időről időre. Szerencsére mindez már a múlté, az Orbán-kormány önálló hangot adott Magyarországnak a nemzetközi térben is. Ez pedig bizonyos esetekben vitákhoz vezet. Ennek most a migrációs kérdés a forrpontja.
A külföldi balliberális politikai tábor pedig abban is hasonlít a magyarországi kollégáikra, hogy szintén politikai fegyverként próbálná felhasználni az uniós támogatásokat. Egyszer a németek, máskor pedig az olaszok vagy éppen a franciák akarják megvonni a forrásokat a „renitens” tagállamoktól. Ők is azt a látszatot kívánják kelteni, hogy ez a pénz annak a tagállamnak jár, amelyik úgy ugrál, ahogy azt a néhány fejlettebb ország hatalomban lévő politikusa a brüsszeli bürokratákkal eldöntötte. Azt viszont általában már „elfelejtik” elmondani, hogy az uniós források saját országaiknak is jelentős üzletet jelentnek. Igaz, azért vannak kivételek.
Nem is olyan régen az uniós költségvetésért felelős biztosnak sikerült elszólnia magát. A német Günther Oettingert a Global Handelsblatt faggatta. A többi között azt kérdezték tőle, hogy nem kellene-e megbüntetni Lengyelországot és Magyarországot azért, mert nem akarnak menekülteket befogadni.
Erre ő azt felelte, hogy ezek az összegek a felzárkózást szolgálják és nem a büntetés a céljuk. Majd ennél is tovább ment és kimondta azt, amit oly sokan szeretnek elhallgatni. Günther Oettinger kerek perec azt mondta: azoknak a pénzeknek a nagy része, amelyeket az unió ad például a lengyeleknek, visszaáramlik Németországba. A beruházások ugyanis megrendelésekhez juttatják a német ipart, amelyektől gépeket vásárolnak, de helyzetbe hozzák a különböző szolgáltatásokat nyújtó vállalatokat is.
Az uniós biztos ráadásul azt is kiejtette a száján, hogy gazdasági szemszögből Németország nem nettó befizető, hanem nettó kedvezményezett állam. Mindezt azt is jelenti, hogy egyáltalán nem áll a fejlettebb államok érdekében a támogatások megvonása.
Ha már tisztáztuk, hogy az Európai Unióban milyen célból vezették be a különböző pénzügyi alapok támogatási kereteit, akkor végezetül nézzük meg: mennyi brüsszeli támogatással is gazdálkodik hazánk.
A 2020-ig tartó hétéves európai uniós finanszírozási ciklusban Magyarország 12 ezer milliárd forintnyi fejlesztési forrással rendelkezik. Ez sok pénz, de önmagában nem garantálja azt, hogy hazánk gazdasága ettől egyszer és mindenkorra felvirágzik.
Ezt az összeget nem kiosztani, hanem befektetni kell. Olyan célokra, hogy akkor is kamatozzanak, ha a brüsszeli kasszából már nem számíthat az ország hasonló összegű támogatásokra. A kormány ígéretéhez híven a pályázatokat kiírta, az elérhető források hatvan százaléka pedig gazdaságfejlesztési célokat szolgál.
Esély nyílhat arra, hogy a magyar cégek valamit ledolgozzanak több évtizedes hátrányukból és egyszer majd egyenlőbb feltételek mellett szállhassanak ringbe nyugati versenytársaikkal.
A lehetőség adott, érdemes élni vele!