Az ellenzéki pártok – kormányellenes megnyilvánulásaik közepette – egyre inkább csak saját arculatuk megformálásával küzdenek, s közben az ország fontosabb ügyei mintha másodlagossá válnának számukra. Érdemes közelebbről is megnézni, mi játszódik a politikai színfalak mögött, hogyan alakul a politikai versenytér a hivatalos kampánystart előtt.
Az MSZP már miniszterelnök-jelöltjének nevét is nyilvánosan tárgyalja: Botka vagy nem Botka? Sőt, a név nyilvánosságra kerülése óta már maga a pártvezetés egy része is kétségbe vonja a jelölt megfelelőségét. Na, de akkor ki lehetne jó jelölt? A kérdés ilyetén fölvetése körülbelül annyit tesz, mintha azt kérdeznénk, mi a fontosabb, a kutya lába vagy a feje? Az egész kutya! Vagyis a dolgokat egészükben kell látnunk, hogy aztán a megfelelő részekről beszélni tudjunk.
Látnunk kell ugyanis, hogy az ellenzéknél még nem dőlt el, milyen felállású lesz a csatamező, hány pólusú lesz a politikai erőtér. Pedig ez a legfontosabb kérdés, és ehhez fog rendelődni a politikai vezető is. Amíg nem dőlt el a politikai tér, amelyben megvívják a küzdelmet, addig nem fog eldőlni a vezér személye sem. Más stratéga kell a síkságon és más a hegyvidéken, más a vízen és a levegőben, sőt a koordinálásuk is speciális tudást igényel. Amíg a harctérről nincsen döntés, addig nincs is sok értelme kijelölni a hadvezért.
Ha ugyanis a politikai versenytér sokosztatú lesz, és a kormányellenes erővonalak többfelé csomósodnak, akkor más politikus kell az MSZP élére, mint amikor összefognak akár a kispártokkal, akár a DK-val, akár mindegyikkel együttesen. Ha a DK-összefogás meglesz, azzal Gyurcsány Ferenc is együtt jár, mint kutyával a farok, akkor viszont Botka László szóba sem jöhet, hiszen ő erről a verzióról hallani sem akar. Persze ha minden párt külön indul, akkor az MSZP is saját erővonalai szerint dönti el, ki vezeti a párt listáját jövőre.
A kispártokkal való összefogásból bármilyen miniszterelnök-jelölt születhet. Még az is előfordulhat, hogy egy régi politikust hoznak vissza, akit eddig pihentettek: Medgyessy Pétert, Bokros Lajost. Vagy egy teljesen új politikust húznak elő a közéletből, aki népszerű, és még nem amortizálódott az eddigi küzdelmekben. Ha viszont az ellenzéki erők összefognak, akkor minden kiszámíthatatlanná válik, akár még ifjabb Sorost is jelölhetik a kormányfői székbe. Igaz, tudjuk, hogy egy dolog a jelölés és más dolog a választás.
Centrumba húzás
A demokratikusan működő pártrendszerekben gyakran előfordul, hogy ha egy nagyobb politikai párt meggyengül, szétesik, akkor ezzel a politikai térben is átalakulás zajlik le, mert megüresedett helyét rögtön egy másik párt foglalja el. Ezt a folyamatot magyar vonatkozásban a rendszerváltozás idején Lecsendesített többség című könyvünkben centrumba húzásnak neveztük, de használtuk a néppártosodás kifejezést is. Ez arra utalt, hogy egy radikális párt, miután elérte növekedése határait, megpróbál új minőségbe váltani. A pártok között folytatott harc azonban nemcsak önmagáért a tér elfoglalásáért zajlik, hanem a hatalmi hegemóniáért is. Különösen igaz ez választások előtti időszakban.
Említsünk két sikeres centrumba húzást Magyarországon, egyet balról, egyet jobbról indítva. A politikai mező ilyen átrendeződése zajlott le az 1990-es évek közepén, amikor a szétesőfélben lévő MDF helyének jelentős részét átvette az MSZP, és így magabiztosan megnyerte a választásokat. Hasonlóképpen történt a Fidesz–KDNP expanziója is, amikor a kormányzásban és a korrupcióban szétmálló MSZP maradékait is kinyomta a centrumból és átvette a teret, majd 2010-re a kormányzást is. Ehhez persze jelentősen hozzájárult, hogy a párt kommunikációjában a nemzeti tematikája mellé a párt fölvette és jelentősen megerősítette a szociális töltetű tematikát is. De önmagában ez még nem lett volna elég!
Nem hallgathatjuk el, hogy az ilyen jellegű próbálkozások nagy többsége eleve kudarcra ítéltetett. A radikális pártból tömegpárttá válás első sikertelen próbálkozását – amely ma már szinte teljesen feledésbe merült – az SZDSZ hajtotta végre, mégpedig az 1990-es választásokat követően. 1989 végén a párt akkori plakátjain önmagát még „radi-szadi”-nak hirdette, majd alig egy év múlva már egy mosolygó Demszky-kép alatt „kedves szadesz”-ként jelent meg.
A legemlékezetesebb példa a sikertelen metamorfózisra talán a Fidesz–KDNP 2002-es próbálkozása, amikor előtte nem készültek föl a feladatra és a szerepre, csak a kampányidőszakra hagyatkoztak. Úgy akarták elfoglalni korábbi szövetségeseik pozícióit – az MDF és az FKGP helyét –, hogy még a kampánykommunikációjukból is hiányzott a tematika és a nyelvezet, amellyel megszólíthatták volna mind a parasztságot, mind pedig a középosztály politikailag mérsékeltebb rétegét. Úgy is mondhatnánk: a hernyó úgy akart pillangó lenni, hogy előtte elfelejtett bebábozódni.
A bebábozódás és A pillangóvá válás feltételei
Mi kell ahhoz, hogy egy néppártosodás sikeres legyen? Kétségtelenül komoly előfeltételei vannak, amelyek közül hármat emelünk ki: a pártvezér szerepét, a mögé fölsorakozó pártvezetést és az erős médiatámogatottságot. Egyrészt a párt élén erős vezetői tekintéllyel és széles legitimációval bíró politikus álljon. Az ő hatalmát semmilyen körülmények között nem kérdőjelezik meg, mert ő a pártra szavazóknak nemcsak normaadó, útmutató és mérce, de emberileg kedvelhető és tisztelhető is.
Ő nem sérülhet, mert ő a párt arca, vagyis ő jeleníti meg az átlagembereknek a pártot, minden más – így a program is – csak mögötte áll, általa hiteles. A vezetés erős kohéziója azt jelenti, hogy a pártelnök képes maga mögé sorakoztatni a párt felső vezetését anélkül, hogy ez pártszakadást vagy jelentősebb kiválásokat okozna. Ha ez sikerül, akkor a párt magját is egyben tudja tartani.
A másik feltétel magára a párt legfelső vezetésére vonatkozik, amely a vezér mögött áll. Semmilyen körülmények között nem kérdőjelezi meg az első számú ember hatalmát, „omnipotens” döntési kompetenciáját a nyilvánosság előtt, sőt mögötte egyértelmű kiállást kell demonstrálnia. Így biztosítja a párt teljes felső vezetésének vagy a vezetés nagy többségének kohézióját is. Ha történnek is lemorzsolódások, kiválások, az nem veszélyeztetheti magának a pártnak az erejét, a tekintélyét, és a választói tömegek előtt nem amortizálja legitimációs tőkéjét.
A harmadik fontos kritérium a médiaexpanzióra vonatkozik. A pártnak korábban – ha úgy tetszik, a bebábozódása idején – akkumulált energiája révén képessé kell válnia a dinamikus növekedésre, főleg szimpatizánsai, szavazói vonatkozásában; és legyen mögötte olyan gazdasági-kulturális erő, amely biztosítja neki a kiterjedt médiaexpanziót.
A feladatok között ezúttal nem szóltunk olyan területekről, mint a szervezeti változások, a (női, ifjúsági, etnikai stb.) tagozatok alakítása vagy a funkcionális feladatok és hatáskörök szükséges átcsoportosítása, amelyek azonban szintén fontos velejárói a néppártosodásnak, annak, hogy a bebábozódott pillangó kikeljen és szárnyalni is tudjon.
ember kell a gátra
Ma leginkább a Jobbik esetében látjuk a pártvezetés szándékát, hogy átváltozzon radikális pártból néppártba. A hernyó mára bebábozódott, kérdés azonban, hogy tud-e pillangóként repülni, amikor kikel. Kommunikációjában olyan hívószavakat kezdett el használni, amelyekkel a centrumbelieket próbálja megnyerni, így hizlalva szavazói bázisát.
Mindenekelőtt azonban egy nem mellékes tényre is föl kell hívnunk a figyelmet. Arra, hogy jelenleg nincsen üresedés sem középen, sem a jobbközépen. A Fidesz–KDNP-szövetség markánsan uralja ezt a terepet. Ha pedig nincsen üres hely, akkor a foglalt helyre nem lehet csak úgy benyomulni, legfeljebb az ott lévőket kiszorítani. Ez pedig a Jobbiknak emberfeletti munka, mondhatnánk, hogy pártfeletti. Másként: „ember kell a gátra”!
A sikeres néppártosodás fentebb felsorolt kritériumai közül az első a pártvezér szerepére vonatkozik. Ebben Vona Gáborról azt mondhatjuk, hogy élvezi pártja többségének támogatását – amennyire belelátunk a párt belső ügyeibe –, és nincsen veszélyben az első számú ember pozíciója. Személyében is alkalmasnak látszik egy szélesebb terítésű párt vezetésére. A harmadik feltétel is mintha alakulna, a Jobbik médiaexpanziója – kellő gazdasági támogatással – láthatóan nagy vehemenciával elindult, bár kifutása még sok kérdőjelet hordoz. A legnagyobb problémát azonban mindenképpen a párt felső vezetésében látjuk. Érezhető a pártszakadás veszélye és érezhető a párt amortizációjának veszélye. Ezalatt azt értjük, hogy napirenden van és élesedik a belső küzdelem a változatlansághoz ragaszkodó régi kemény mag (a radikálisok) és az új irányzatot akarók (a mérsékeltek), a néppártosodók között.
Pillangóként szárnyalni fog-e a Jobbik? Azt látjuk, hogy miközben a Vona vezette fő vonulat szabad vegyértékeket növeszt magából a centrum irányába, a mérsékeltebb erők felé, addig a vezetésen belüli viták már konfliktussá nőnek és itt-ott szakításhoz vezetnek a radikálisok és a mérsékeltek között. A folyamatnak még az elején vagyunk, nem tudjuk megmondani, milyen kifutása lesz. A kiszorítósdi azonban könnyen kudarccal végződhet. Elvezet-e pártszakadáshoz, vagy a választók előtti bizalomvesztéshez, az egész Jobbik lejáratásához? Kétségtelenül ez a Jobbik néppártosodási folyamatának leggyengébb láncszeme. Ha ez elszakad, akkor a folyamat nem pillangószárnyaláshoz vezet, hanem a párt mélyrepüléséhez.
A szerző politológus