Az érintettek lapulása még csak-csak érthető; a politológusoké már nehezebben: ők jobbára úgy tesznek, mintha mi sem történt volna, s változatlanul a pártok alakítanák a közéletet, mint húsz vagy huszonöt évvel ezelőtt. Holott a statisztika és az abból levont következtetések szerint a pártsajtó helyett beköszöntött a sajtópártok kora. Az említett orgánumok mind a politikai értelmezés, mind a mozgósítás tekintetében átvették az egyre inkább eljelentéktelenedő ellenzéki pártok szerepét.
A magamfajta konok demokratának ez azért rossz hír, mert komolyan gondolja az alkotmányos alapvetést, hogy a nép a hatalmat a pártokon keresztül gyakorolja, s ennek érdekében a pártok időről időre szabad és titkos választásokon méretik meg magukat. A sajtó nyilvánvalóan soha semmikor nem felelt meg e kritériumoknak: bár a sajtószabadság az elemi szabadságjognak tekinthető szólásszabadság organikus része, a sajtószabadság legalább annyira a sajtótulajdonosok szabadsága, mint az újságíróké vagy újságolvasóké.
A sajtóorgánumok nem demokratikus választásokon, hanem ideális esetben piaci körülmények között versenyeznek. Ha viszont a sajtó a politika kommentálása helyett a politika alakításának feladatát veszi át, az több mint szakmai szerepzavar. Én odáig mennék, hogy antidemokratikus fejlemény: egyesek pénzzel és befolyással – a pártpolitikai szint kiiktatásával – törnének hatalomra.
A tanulmány megállapításai szerint 2014 óta a baloldal fragmentáltsága tovább nőtt, nincs látható kormányzati alternatíva, az ellenzéki pártok nem tudják becsatornázni a tüntetéseken megjelenő (spontán és nem spontán) elégedetlenséget, a tüntetők gyakran őket is elutasítják. Ez a választások közeledtével egyre nagyobb frusztráltságot okoz az ellenzéki pártvezetők körében. E pártok csupán szemlélői, s nem alakítói az utcaszínháznak. Frusztráltságukat csak növeli, hogy szerepüket gyakorlatilag átvette az ellenzékpárti, balliberális sajtó. Azon belül is a gyorsabb reagálású internetes médiumok – teszem hozzá.
Szemelgetve a számokkal alátámasztott megállapításokból, a tanulmány megerősíteni látszik a szubjektív olvasói benyomásokat. A külföldi egyetemek működését érintő, illetve a külföldről támogatott szervezetek átláthatóbb működését előmozdító törvények kapcsán az említett orgánumok megjelent cikkeiknek az elenyésző részében adtak teret az ellenzéki pártok álláspontjának: szemlátomást nem bíznak bennük. A legtöbb cikkben az újságírók saját vagy a sajtótermék által kialakított véleményüknek, értelmezésüknek adtak teret.
A pártvéleményeket tartalmazó írások aránya a Soros-zászlóshajó 444.hu-n volt a legalacsonyabb, az Index.hu-n pedig magasabb – igaz, akkor még nem lehetett tudni, hogy a jobbikos háttérpropaganda része. „Független” főszerkesztője vagy azért mondott le, mert tudta és lelepleződött; vagy azért, mert nem tudta és alkalmatlan.
Az intenzívebb közvélemény-formálás, a saját értelmezési keret kialakítása persze még elmegy; ha azonban az utcai tiltakozások megszervezésének és propagálásának misszióját is az „őrkutya” vállalja magára (terelgetve nyáját), az felrúgja a demokratikus szereposztást. Miközben ugyanis sem Soros György, sem Simicska Lajos nem indul a választásokon, jeleskednek a háromdimenziós politikai valóság manipulálásában. A vállvetve folytatott harc árulkodó szimbóluma, amikor a Simicska-média a Soros-média főszerkesztőjétől bérel ingatlant.
Ugyanakkor szembetűnőek a különbségek is: az inkább a belpolitikai elégedetlenség bemutatásában érdekelt Index.hu a tüntetések élő közvetítésében, míg a 444.hu a Soros-féle érdekvédelemben volt kifejezetten aktív. Szubjektív benyomásaim szerint az arányok azóta sem igen változtak. Akadt nap, amikor a 444.hu cikkeinek közel fele a CEU-ról szólt – ekkora kilógó lóláb már nincs is. A mozgósításban az Index.hu vállalt vezető szerepet. A Nézőpont Intézet szerint nem véletlen ez a szereposztás, hiszen a vizsgált portálok közül ez rendelkezik a legtöbb olvasóval. Szerintem pedig nem a hatékonyság, hanem a direkt belpolitikai érdekeltség lehet ennek az oka, a munkamegosztás korántsem tudatos.
Ugyancsak vitatható, hogy abból a tényből, miszerint a szétesett politikai ellenzék immár nem képviseli az ellenzékieket, logikusan következik-e, hogy például a Hvg.hu, amely a legszivárványosabb, köpönyegforgatókkal és szélkakasokkal tűzdelt szerzőgárdát tudhatja magáénak, automatikusan képviseli-e. Úgy vélem, a politikai vákuumba való benyomulás terén inkább a regulárisabb felépítésű portáloknak van több keresnivalójuk, mint a mégoly nagy „egyéniségek” gyűjtőhelyeinek. Előbbiek aktivitását serkentheti, hogy hajaznak a civilnek hazudott, külföldről pénzelt nem kormányzati szervezetek szervezeti felépítésére, amelyeket természetes szövetségeseiknek tekintenek.
Miközben a polgár felismeri e már-már félkatonai szerveződések veszélyét (s egyáltalán: innovatív voltát), nem igazán tud mit kezdeni azzal, hogy a parlamenti ellenzék az eltelt három évben egyáltalán nem tudta becsatornázni a kormányellenes választók társadalmi elégedetlenségét, így évről évre egyre több új baloldali és liberális mozgalom, illetve párt jelent meg. Azonban az újonnan felbukkanó mozgalmak sem tudtak sikeresek lenni, a zászlajukra tűzött törekvéseket a megfelelő szervezettség és társadalmi legitimitás hiánya miatt nem tudták végrehajtani.
Ki szervezze meg őket, ha saját maguk képtelenek erre? De ha valaki mások a sajtószabadság zászlaja mögé bújva mégis elkezdik organizálni őket (a tüntetésszervezéstől a toborzásig), demokrataként el kell-e szótlanul viselni a nyilvánvaló politikai manipulációt? Ha megváltoztatják a demokratikus játékszabályokat, arra reagálni kell. A sajtópártok megjelenését követően a puszta nyilvánosság vélhetően nem elég.