Aki európai, az ismer egy késest. A volt szomszédom is ismert egy késest, meg én is. Nyilván az olvasó is ismer legalább egyet. Minden európai kultúrközpontnak van egy késese, de sokkal inkább több. Van Londonnak, Berlinnek, Rómának és persze Párizsnak is. Magától értetődő, jól illeszkedő és voltaképpen természetes kiegészítői, kultúrértékei ezek a késesek csökött, igazításra szoruló, már-már szürke és unalmas európai életünknek.
Azonban egy párizsi késes – miután elmajszolt egy croissant-t, majd a La Vie en Rose-t dúdolva végigandalgott a Rue de Rivolin, hogy megszemlélje a szamothrakéi Nikét – a minap bajba került. Éppen a Louvre ajándékboltjánál járt, amikor – így egy liberális hírportál cikkcíme – „Rálőtt egy késesre egy katona a Louvre-nél”. Milyen címmel jött le a hír? „Rálőtt egy késesre egy katona”. A dolgok sorrendje tehát, hogy a késesre lőtt rá a katona – mégpedig „egy késesre”, azaz nem „a késesre” vagy „a támadóra”.
A szöveg szigorúan határozatlan névelőt használ, azaz az olvasó előtt még ismeretlen személyre utaló szót. A bemutatás ugyanis nem történt meg: nincs szó támadásról a cikk címében, a késes egyszerűen csak éppen arra járt – talán pont úgy és abból a célból, ahogy én leírtam! –, és késes mivolta sem abból fakadt, hogy kést rántott és azzal támadásba lendült volna. Ő egyszerűen „egy késes” volt. Beszélni sem kell róla, és hát hova ragozzam, mit bámul még az olvasó?
Késesek vannak Európában, mondom. Én és a volt szomszédom is ismertünk egyet. S épp ahogy a párizsi késesek is szoktak suhanni – Szent Mihály útján, nesztelenül –, úgy lépkedek én is tovább baloldali hírportálokon, hogy többet tudjak meg szegény késesről. A fontos dolgokban minden portál megegyezik.
A késes – hál’ istennek! – túlélte a rálövést (egyéb lehetséges tálalási verziók: fegyverrel rátámadás, orvul rálövés, esetleg aljas, rasszista rálövés). Egyes portálok megemlítik, hogy szegény a rálövés pillanatában Istenéhez fohászkodott: „Allah akbart” kiáltott, noha persze mondhatott volna „áldás, békességet”, „sema Jiszraelt”, vagy keresztet is vethetett volna, hiszen – mint köztudomású tény – a párizsi késes mivolt nem kötődik semmilyen hitfelekezethez. És egyébként is: mennyivel szebb és egzotikusabb, egyenesen sokszínűbb és gazdagabb egy „Allah akbar”, mint mondjuk egy „Je vous salue, Marie”!
A friss hírek szerint nem is kés volt a támadónál, hanem machete. S ha az olvasó hite meginogna a magyar sajtóetikában, hát itt a felmentés: a cikk címe is rövid úton korrigálásra került. Eltűnt az ostoba, felelősséget elkenő és a terrorizmust mosdató „késes” kifejezés, és helyére került, hogy „machetés”. A cikk publikálását követően haragos hozzászólások is érkeztek az írás alá, így még valamin javított a címben az újságíró: nem Louvre-nél, hanem Louvre-nál. A szóvégi e ugyanis néma.
Persze valahol érthető, hogy miért küszködnek így a progresszívabb szakmabeliek. Eddig azt írták, hogy nem lesz terrorizmus, hogy a migránsok között nincsenek terroristák. Az egyik kamionos támadás hírét is úgy próbálták elkenni, hogy cikkük címében „kamionról” beszéltek, nem pedig terroristáról. A kamionoknak ugyanis megvan az a rossz szokásuk, hogy embereken hajtanak át, ez már csak világos. Ám ha én lennék a helyükben, nem játszanék a magyar nyelvtannal. Én például arra számítottam, hogy a québeci lövöldöző is muszlim lesz. Nem volt igazam – fehér nacionalista volt –, mégsem írtam volna le ilyen cikkcímet: „Fegyveres lőtt le muzulmánokat Kanadában”.
Ha az ember tévedett, hát tévedett, és semmilyen eufemizmus vagy verbális cukorhintés nem szépít ezen.
A szerző történész