Ugye mindenkinek megvan Budaházy György? A jobboldal fenegyereke, különböző kisebb-nagyobb garázdaságok elkövetője, akit végül terrorizmus vádjával a hatalom egyelőre „lekapcsolt”. A radikálisok szemében hős, a mérsékelt jobboldaliak számára inkább egy ballaszt, teher; ráadásul kiváló eszköz a baloldal kezében a teljes jobboldal ellenszenvessé tételére, lejáratására. Összességében: zavaros indíttatású és hátterű provokátor.
És most Gulyás Márton személyében végre a baloldalnak is megvan a maga Budaházy Györgye. Egyszerre tökéletes párhuzam és tökéletes antitézis – utóbbiban pontosan leképezve a két oldal alapvető különbségeit. Budaházy a nép egyszerű gyermeke, a tenyeres-talpas parasztlegény, a „bőgatyás mélymagyar”, a nyers, igazi férfi; hosszú hajú, picit igénytelen, spontán és természetes módon, szerethetően egyszerű.
Gulyás ellenben a nyeszlett, férfiatlan antihős, nagyon trendi, épp csak annyira gendersemleges, amit még kellően tud ellensúlyozni a gondosan fazonírozott szakáll, hogy azért a kevésbé radikális, kevésbé progresszív közönség számára is jól eladható legyen. Nyegle, műlaza, hangos aktivista, aki vállaltan sosem dolgozott; a budapesti globalista fiatalok, a mamahotelek büszke lakói számára tökéletes eszménykép.
Gulyás Márton leöntötte festékkel a Köztársasági Elnöki Hivatalt. (Nem egyedül, Sancho Panza is volt vele, talán kettő is.) Ezért a hatóságok előállították, a bíróság 300 óra közmunkára ítélte, a saját tárgyalásából a vele nyíltan szimpatizáló médiumok kamerái számára – ügyesen, nem vitás – óriási show-t csinált. Nem lepett meg, amikor baloldali publicisták egyből koncepciós perről kezdtek vinnyogni; felesleges is feltenni nekik azt az egyszerű kérdést, hogy vajon milyen büntetést kapna, aki a mucsai-szibériai Magyarország helyett mondjuk a Buckingham-palotával vagy a Fehér Házzal tenné ugyanezt.
De amikor a Facebook-falamon néhány ismerősöm „Hősök!” felkiáltással osztotta meg Gulyásék sztoriját, nem akartam hinni a szememnek. A kettős mércét már rég megszoktam; azt is, hogy a higgadt, normális gondolkodású jobboldaliak sosem azonosultak a radikálisokkal, a randalírozókkal, míg a baloldal (elvileg) mérsékeltebb szimpatizánsai számára az erőszakos tüntetők (akár itthon, akár külföldön) mindig menők voltak. De hogy ennyire elguruljon a gyógyszer, hogy „hős” legyen valakiből, aki végig színjátékot csinál, haja szála sem görbül, az egész egy nagy manír, amihez a média végig asszisztál – ennél azért többet gondoltam a baloldali ismerőseimről.
Érthető persze a lelkesedésük; többévnyi frusztráció szabadult most fel belőlük. Végre megbukik a „Zorbán”; ha már 2011-ben az IMF-nek, 2012-ben az Európai Bizottságnak, 2013-ban az USA-nak, 2014-ben Angela Merkelnek stb., stb. nem sikerült megbuktatnia, Budapest népe ezt most végre megteszi. És akik a megmozdulások élén állnak, instant hősökké válnak a szemükben.
Ez lélektanilag teljesen rendben is van, érthető. Amikor azonban a The Guardianben olvasom, hogy a budapesti tüntetők között új hős született, megint nem hiszek a szememnek. Vagyis dehogynem. Amint azt egyszer már megírtam, nagyon nem vagyok a folytonos sorosozás rajongója, de aki szerint a CEU-párti tüntetésekről egy ilyen lánglelkű cikket csak úgy magától megír a The Guardian, az vagy tök hülye, vagy másokat néz annak.
A módszer persze jól ismert és sokszor alkalmazott: egy magyarországi eseményről elfogult, tendenciózus, az aktuális jobboldali kormányra nézve dehonesztáló cikk jelenik meg a nyugati sajtóban, majd erre hivatkozva legitimálják magukat, erősítik pozíciójukat a kormány hazai bírálói. Tehát amikor legközelebb „Hősök”-et kiáltanak, ezt már a The Guardianre hivatkozva tehetik. Ügyes – ugyanakkor most sem történt semmi új, haladjunk tovább, nincs itt semmi látnivaló.
Azt is megírtam korábban, hogy a CEU esetleges megszűnését nem tudnám helyeselni, az egyetem szellemiségéről alkotott véleményem ellenére sem. Ami azonban azóta történt, elgondolkodtató. Az Index és a 444 szerkesztősége gyakorlatilag toborzóirodává alakult; folyamatosan a tüntetéseken való részvételre buzdítottak (persze nem nyíltan, a professzionális szinten űzött sunyiság mindig is erős oldala volt mindkettőnek), magukról az eseményekről pedig végig „tárgyilagos”, igencsak hurráoptimista beszámolókat kaptunk. Császár „bejutottunk” Attila tényleg egy amatőr hozzájuk képest.
A helyzet azóta sem sokat változott; amikor épp nincs tüntetés, kb. 3 óránként van betárazva egy-egy kormányellenes cikk, amihez társul nemcsak a HVG, a 24.hu és a Népszava, de immáron a Magyar Nemzet és a Hír TV is. Nehéz félresöpörni azokat a hangokat, amik gombnyomásról suttognak. Mindenesetre fura egy szövetség köttetett, ez nem vitás, talán mert láthatóan felbukkant a remény, hogy na akkor most tényleg vége a „Zorbánnak”.
Félreértés ne essék, magukkal a tüntetésekkel az égvilágon semmi baj, tök jó, hogy tüntetnek, ez egy demokratikus jog, és ennek így is kell lennie, függetlenül attól, hogy mi a véleményünk a tüntetők céljairól, szlogenjeiről, a világképükről stb. És szuper azt látni, hogy míg az előző kormányzat idején azonosító jelet nem viselő, a mai napig nem tisztázott, állítólagos rendőrök válogatás nélkül kilőtték a tüntetők szemét (nem, nem a símaszkos provokátorokét, hanem a nénikét és bácsikét, hogy a szokásos csúsztatást és összemosást megelőzzük), addig a mostani rendőrség azonosítókkal tökéletesen felszerelve a valóban balhézó, rongáló tüntetőket egyenként kiemeli, eközben biztosítja a megmozdulásokat, ténylegesen megakadályozva az erőszakot.
Magyarország most vizsgázik ötösre demokráciából, és ebben a tüntetők és a hatalom is piros pontot érdemelnek – bravó!
A szerző újságíró