Száz éve, 1918. január 8-án jelentette be Thomas Woodrow Wilson amerikai elnök a nemzetközi jog új fundamentumát jelentő tizennégy pontot tartalmazó békejavaslatát a szenátus és a képviselőház együttes ülésén.
Ma elsősorban a wilsoni elvek megjelöléssel az Európa újjáépítésére is tett javaslatként emlékezünk. Történelmi előzményeinek elemzése ezen írásnak nem tárgya; elsősorban azokra a pontokra összpontosítunk, amelyek még ma is iránymutatóul szolgálnak, nevezetesen a 10. pont, amelyben az önálló fejlődés lehetőségét kívánja biztosítani a Monarchia népeinek.
Ugyanakkor a 11. pont, nagyon helyesen, rögzíti a nemzetek általános összefogását a politikai függetlenség és a területi sérthetetlenség biztosítására. (A napokban a 100. évforduló kapcsán erre kitért a pozsonyi amerikai nagykövet is.)
Száz év elteltével pontosan ugyanezen a napon, január 8-án írták alá az erdélyi magyar pártok, a Romániai Magyar Demokrata Szövetség (RMDSZ), a Magyar Polgári Párt és az Erdélyi Magyar Néppárt közös nyilatkozatukat. Talán nem is véletlenül. A nyilatkozat azokat a közös pontokat rögzíti, amelyek egyértelmű kiindulópontja az európai szubszidiaritás elvén nyugvó önigazgatás, decentralizáció, regionalizmus, és amely egyben a demokrácia és a jogállamiság erősítésének záloga is.
A közös nyilatkozat megtételét több más évforduló is indokolta. Ugyancsak százéves a gyulafehérvári nyilatkozat, amelyben a román képviselők Erdély Romániával kívánt egyesítésekor teljes nemzeti szabadságot garantáltak az együtt lakó népeknek, azzal a kitétellel, mely szerint „mindenik népnek joga van a maga neveléséhez és kormányzásához saját anyanyelvén, saját közigazgatással, saját kebeléből választott egyének által”. A 25 esztendeje Kolozsváron a magyar közösség által a román nemzet egyenjogú társaként megfogalmazódott belső önrendelkezés ma is reális és megerősítendő igény.
A közös állásfoglalás rögzíti, hogy az identitás megőrzése és továbbadása a kisebbségi lét teljes jogú polgárként való megélése csak a közösségi autonómiaformák – regionális autonómia a tömbben élőknek, önkormányzati autonómia a magyar többségű településeknek, kulturális autonómia minden romániai magyarnak – intézményrendszere által biztosítható. Ez a romániai többség érdeke is, hiszen nemcsak a régió, hanem egész Románia gyarapodását szolgálja.
A magyar nyelv régión belüli önállóságának igénye mellett az egykori székely székekre alapozott emberközpontú közigazgatást, a Partium történelmi régió sajátos kétnyelvű közigazgatási jogállásának kialakítását tűzi célul többek között. Az aláíró szervezetek készek egy új kezdetre, amelynek részeként közös megoldást kívánnak találni a többség és kisebbségi közösségeket megosztó kérdésekre.
A legfontosabb üzenet azonban, tudva azt, hogy törekvéseiket csak a többség támogatásával tudják megvalósítani, hogy partnerséget és párbeszédet kívánnak kezdeményezni és folytatni a többséggel.
Hangsúlyozni kell ismét, hogy a száz év előtti nyilatkozatokon túl a XXI. századba ténylegesen akkor fog Európa ezen „fertálya” átlépni, ha egyrészt az Európai Unió komolyan veszi nemzeteit, népeit, azok akaratát, és nem utolsósorban önmagát, valamint lépéseket tesz az európai őshonos kisebbségek szülőföldön maradásának, boldogulásának biztosításáért, beleértve identitásuk megőrzésének biztosítékait is.
Az uniónak és tagállamainak az ez irányú cselekvés szükségszerű kötelesség, mert a nemzeti kisebbségek jogainak biztosítása a nemzetközi politika és jog tárgya, az emberi jogok védelmének az Európai Unió által is kinyilvánított, az unió értékeibe emelt kulcseleme.
A politikai viharokat kiváltó területi autonómiaigény és más autonómiaformák jogosságát és célszerűségét nemcsak az Európa Tanács számos határozata szorgalmazza, hanem azok az európai alkotmányos örökség részeiben, az európai közjog ma is irányadó normáiban megtalálhatók, s így jelentek meg kötelezettségként már közel száz éve született békeszerződésekben is – igaz, nem a magyar kisebbségi közösségek javára.
Ehhez hozzátartozik az az igény, hogy az Európai Unió folyamatosan figyelemmel kísérje a többség-kisebbség egymáshoz való viszonylatát is, a közösségi jogok maradéktalan érvényesülése érdekében. Itt meg kell jegyezni, hogy az ukrán oktatási törvénynek az ország kisebbségei jogfosztását jelentő módosítása kapcsán Brüsszel közel sem volt olyan élénk és hangos megnyilatkozásai tekintetében, mint ahogy azt a társulási szerződésben megfogalmazott értékek megkívánták volna. Szükség lenne tehát egy, csak a kisebbségi jogok érvényesülését elősegítő biztosra, illetőleg a tárgyi szabályozás bővítésére a jogkikényszerítést beleértve is.
Részben ezeket a lépéseket kívánja elősegíteni az az RMDSZ és Európai Nemzetiségek Föderatív Uniója (FUEN) által közösen előterjesztett kisebbségi kezdeményezés is (Minority Safepack), amelyben az egymillió szükséges aláírás összegyűjtése Európa legalább hét országában április 3-áig zajlik, és amelyben nem vallhatunk kudarcot. Azért sem, mert az hosszú időre tenné zárójelbe a Kárpát-medencei magyarság közösségeinek sorsát, igényeit az identitás megőrzéséhez.
A csillagok együttállása, a párbeszéd és a partneritás keretei most kedvezőnek tűnhetnek, hiszen a Székely Nemzeti Tanács autonómiastatútumát benyújtották a román parlamenthez, a magyar politikai pártok közös és világos nyilatkozattal álltak a többségi társadalom és közösségeik elé, és a kisebbségvédelmi kezdeményezés útján reményeink szerint a következő jelzőlámpa is zöldre vált majd.
Ugyanakkor az európai közösség országaiként, az európai jó példákat is figyelembe véve mi tilthatná, meg, hogy legalább eleget tegyünk annak a közös, de mindeddig elmulasztott óhajnak és lehetőségnek, hogy leüljünk egy közös asztalhoz és egymás tiszteletben tartása mellett legalább ismerjük meg egymás álláspontját világosan ugyanazon szókészlet ugyanazon tartalmáról? Hogy véletlenül se legyenek tabutémák, hogy véletlenül se értsük félre egymást…
Ki tilthatná meg, hogy a térség perspektíváját figyelembe véve példát mutassunk annak az Európának, amely egyelőre nem képes a kontinens kultúráját, jövőjét fenyegető bevándorláshullámmal sem szembenézni, sem megoldani azt; hogy megmutassuk, mi képesek vagyunk őszintén beszélni egymással és nem a különbözőségeket keresni, hanem a közösségi érdekeket, és szűkebb régiónként tekinteni, hogy mi felkészültek vagyunk a nemzetek Európájának megerősítésére?
Ha nem ezt tesszük, unokáink fogják számonkérni rajtunk, mi pedig megragadunk a XX. században.
A szerző miniszterelnöki megbízott, az Országgyűlés volt elnöke