A Le Figaro február 21-i számában közzétett nyilatkozat egyben választási felhívás is, amelynek lényege: soha többé ilyen külpolitikát! A kritika árnyéka természetesen az előző kormányok külpolitikájára is rávetül, noha azokban még foltokként található értékelhető elem. Az amerikai politikai korrektség szolgai átvétele és a hazai emberjogi brigádok noszogatása néha vakká, más esetben megalkuvóvá tette a szocialista kormányt és a baloldal különböző árnyalatai közt sasszézó elnököt. A hajmeresztően önsorsrontó ideológia, amely a német és az olasz külpolitikára is jellemző, nemcsak a nemzeti érdekre káros, hanem a pőre tényeket is rendre félreértelmezi. Azután persze hatástalan, sőt közveszélyes politikát rendel hozzá. A legjobb példa erre a szír helyzet észbontó kezelése.
A politikai korrektség Damoklész kardja alatt cselekvő és nyilatkozó kormány külügyminisztériuma évek óta Bassár el-Aszad bukását jósolta, és egy demokratikus ellenzék létének illúziójában ringatta magát. Amikor ez nem vált be, akkor szóvirágokat gyártott, gyártatott. És szolgai módon követte az ottani méltóbb emberi életet rendre ellehetetlenítő amerikai külpolitikát. A kormány hazudott magának is és választóinak is. Daechről beszél például Iszlám Állam helyett, hogy megőrizze egyre kihívóbban követelőző és csak jogaikat számon kérő muzulmán állampolgárainak lelki komfortját. A tömeggyilkosságok után is ráerőltettek a közbeszédre egy sajátos értelmezést, amelynek alig van köze a valósághoz. Meghökkentő és mellbevágó, hogy egy felvilágosult algériai írónak, Boualem Sansalnak kellett figyelmeztetnie a franciákat a közelgő veszélyre a hangadó elitjeik helyett, akik egy részét részben Szaúd-Arábia, részben Katar hallgattat el rendre pénzzel.
2012-ben, az elnökválasztás második fordulójában Francois Hollande elnökre a muszlim franciák közel kilencven százaléka szavazott. Hiába tartozott elődje belső ellenzékéhez, a szocialisták mostani jelöltje, Benoît Hamon e tekintetben ugyanazt a politikát folytatja. A baloldal ormótlan széle és a muzulmán önérvényesítés összeér, egymást támogatja. Az iszlám identitás növekvő baloldali szavazattal társul, amiből Hamon tőkét kovácsolt a politikai érvényesülésére. A mai, megtépázott francia baloldal egy része az absztrakt proletár identitást a muzulmán önazonosság feltétlen támogatásával cserélte fel, mert abban látja messianizmusának tárgyiasulását.
Közben a civil szervezetek egy részének jogi támogatását élvező muszlimok saját törvényeik vagy törvénytelenségük által uralt zónákkal rendelkeznek, amelyek száma évről évre nő. Bérénice Levet filozófus A progresszió bálványainak alkonya című könyvében arról értekezik, hogy a vallásuk és közösségük által támogatott muszlim fiatalok öntudatával szemben mennyire zavaros a kereszténység és a patriotizmus összetartó erejétől megfosztott fiatalok és fiatal felnőttek világképe. A nemzeti történelem narratívájának országútjáról már a nyolcvanas évektől letérítették a történelem és az irodalom oktatását.
A történelem becsmérlése közepette nőtt fel egy generáció, amely így a szélkakas jelennek van kiszolgáltatva. Sokan alkalmazkodnak ahhoz, amit vonzó színben tüntet fel nekik a szinte kizárólag progresszív baloldali „értékeket” sugározó média. Kapott is hideget-meleget tőlük az említett filozófusnő, akinek volt mersze kijelenteni: csak a Nemzeti Frontnak fontos a nemzeti identitás. A mérsékelt jobboldali Francois Fillon is programjába foglalta mindezt, de eközben a jobboldali képviselők többsége is, ha kamerák elé penderül, a fejlődés, a demokrácia, a laikus értékek köztársasági-köztrágársági mondókáját fújja, remélvén, hogy ez a baloldali zsolozsma minden bajra gyógyír.
A diplomaták nyílt levelükben azt is szóvá teszik, hogy a francia külügy hallgat arról, hogy az Arab-félsziget magánszemélyei támogatják több száz millió dollárral a felfegyverzett szíriai és iraki iszlamistákat. Azok, akik hajdan franciák által támogatott keresztényeket űztek el lakhelyükről vagy gyilkoltak meg bestiális kegyetlenséggel. Harcosai közt pedig Franciaországból érkezett dzsihadisták vannak.
Közel kilencszázan harcolnak az Iszlám Állam és a hozzá hasonló szervezetek lobogója alatt, és mintegy 15 ezer olyan személyt tart nyilván a belügy, akik hozzájuk hasonló elveket vallanak és maholnap tettre készek. A keresztény értékek és a nemzeti összetartás élményéből kipenderített európai fiatalok egyike sem óhajt meghalni a kommunikációs technológia legújabb vívmányaiért, de sokan irigykedve néznek fel az iszlám hit transzcendenciát adó és közösségszervező, -megtartó erejére.
Hamis ügyet szolgáltunk öt évig, és ezt nem szeretnénk folytatni – így a diplomaták, akik tudják, hogy nem elsősorban a gigantikus szómalommá váló külügyminisztérium a felelős a történtekért. A riasztó gazdasági mutatók, a terebélyesedő társadalmi konfliktusok, a külvárosok lázadásai, a mezőgazdaság, valamint a vidék sanyarú helyzete, nem utolsósorban pedig a multik kényszere alatt nyögő belpolitika eszméletlen engedékenysége a tömeggyilkosságra hajlamos gyanúsak iránt mind hozzájárult ahhoz, hogy ma Franciaországot tekintik Európa beteg emberének.
Nem véletlen, hogy az EU vezető képviselői között nem találunk egyetlen franciát sem. Ráadásul e magaslatokon immár négy olasz is álldogál, lásd többek közt az Európai Parlament elnökét vagy az Európai Központi Bank vezetőjét. Vigasztalásul csak Stendhal bon mot-ja szolgálhat, miszerint az olaszok tulajdonképpen vidám franciák.
A végén csattan az ostor. A diplomaták szerint a gigantikus kihívások előtt álló országnak nem csupán tapasztalt politikusra, hanem államférfira van szüksége. Ő tudná visszavezetni Franciaországot a nemzetközi színpadra, ő képes reformokat elindítani és a már-már enklávévá alakuló iszlám zónákat megszüntetni. E férfit Francois Fillonnak hívják.
A szerző politológus